Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-21 / 3. szám

hozza azokat az áldozatokat, arra is gondjának kellene lennie, hogy azok megteremjék gyümölcseiket is. Nem elég csak az áldozathozatal ; de kell, hogy célját is érje s megtérüljön a lelkek megtartásában s a missziók felvirágzásában. Mitől függ ez főképen ? Nem a meghozott áldozatok nagyságától csupán, hanem még inkább attól, hogy azok a kiket a kerületek a missziói pontokra állítanak, egyfelől olyan egyének legyenek, a kik nemcsak átmeneti állapotnak tekintik misszionárius helyzetöket, hanem egész életöket s annak legszentebb erőit szánják a nemes munkára ; másfelől pedig, hogy számukra olyan exisztencia biztosi tassék, a mely az egész életnek a misszióra szánását lehetővé teheti, s a mely nem kényszeríti a misszionáriust, hogy néhány év elteltével máshol keressen magának nemcsak nyugodalmasabb, de úgy a maga, mint családja jövőjét is inkább biztosító helyzetet. A misszió követelménye az, hogy a missziói lelkész szünet nélkül mozogjon, utazzék, fungáljon; hogy híveit folytonosan őrizze, védje az idegen nemzetek s felekezetek túlkapásai ellen s igyekezzék azokat hitökben, az egyház iránt való ragaszkodásukban erősíteni. Valóban nehéz és nagy az a feladat, a mely egy missziói lelkészre várakozik, ha kötelességeit híven akarja végezni. A misszió megköveteli, hogy minden idejét, lelkének legjobb erejét szánja reá. De vájjon lehetséges-e ez akkor, ha misszionárius állása csak olyan anyagi exisztenciát biztosít neki s esetleg még családjának is, a mely mellett még a mindennapi kenyérért is küzdeni kénytelen? Nem, ez lehetetlenség. Az a lélek, a melyet az élet mindennapi gondjai nyűgöznek le, még ha akarná sem tudná erőit oly mértékben szent feladata megoldására fordítani, a mint az valóban szükség volna. S hogy állunk a missziói lelkészek anyagi exisztenciájának biztosítása ügyében ? Fájdalom, igen szegényesen. Vannak igaz, oly missziói egyházak (különösen a dunamelléki egyházkerület fenhatósága alatt, a melyekben a missziói lelkészek a hasonló kvalifikációval biró rendes lelkészek anyagi dotációja mögött nem igen maradnak el; de vannak olyan missziói lelkészek is, a kik, dacára annak, hogy hasonló működési kör jelöltetett ki számokra — csak fele fizetésben részesülnek. Ez semmi esetre sincs így jól; nemcsak azért, hogy az egyenlő működési kör már mintegy önmaga megköveteli az egyenlő jutalmazást, hanem azért is, mert ilyen szegényes javadalmazás mellett nem is kaphat az egyház igazán alkalmas missziói lelkészeket; sőt még ha kapna is, akkor sem követelhetné meg, hogy azok minden idejöket egyedül csak a misszió ügyére szenteljék. Ha már azok a missziói lelkészek kivétel nélkül a magyar ref. egyház érdekében hozzák meg áldozatukat és a misszió szolgálatával járó terhek és hátrányok közösek: legyen közös az előny is, azaz egyenlő a jutalom. Ha missziónk jövőjét biztosítani akarjuk, ezt az egyenlősítést kellene megcsinálnunk, és pedig oly képen, hogy a nyújtott anyagi előny necsak száraz kenyeret adjon, hanem biztosítsa is a missziói lelkészek exisztenciáját, oly mértékben, hogy azok ne legyenek kénytelenek a megélhelésért küzdeni, hanem egész életöket s annak minden erejét a misszió ügyének áldozhatnák. Egy missziói egyház hűséges munkája mindenesetre felér egy 3-ad vagy egy 2-od osztályú rendes egyház gondozásával; szükség volna tehát, hogy egy missziói lelkésznek olyan fizetés biztosíttatnék, a mely kezdetben egy 3-ad s ötöd éves korpótlékok által 30 évi szolgálat után, egy 2-od osztályú rendes lelkészi fizetéssel érne fel. »Ne fogd meg a jótéteményt azoktól, a kik anélkül szűkölködnek, mikor a te kezednek hatalmában vagyon annak megcselekedése.* (Péld. k. 3. r. 27. v.) ^Mindenekkel jól tegyünk, kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédivel.« (Galat. 6. r. 10. v.) A fizetésnek fenti értelemben és összegben feltüntetett egyöntetűsége volna az első kellék arra nézve, hogy a misszió fejlődése biztosíttassák. Ily fizetésre a missziófentartó testület sokkal inkább találna a missziói egyházak vezetésére és fejlesztésére alkalmas egyéneket. Sőt többet mondok: az ügy szentsége is megkövetelné, hogy csak az oly erők rendeltessenek a missziói egyházakba, kik itthon tudományos készültségükkel, nyelvbeli ismeretekkel s vezetői képességökkel kitűntek. Ha a missziói lelkészek számára a tisztességes, megkívántató fizetés biztosíttatik, minden bizonynyal több ifjú embernek is lesz kedve az ily működési kör elfoglalására. Ez volna ugyan az első lépés a misszió jövőjének biztosítására; de ez maga még korántsem elegendő annak teljes megszilárdítására és felvirágoztatására. E végre még egy igen fontos és el nem odázható kérdés megoldása is szükséges. Ez a kérdés az, hogy mimódon lehetne s kellene a szolgálatképtelenné vált vagy elaggott missziói lelkészek exisztenciáját biztosítani? A véletlen szerencsétlenség folytán szolgálatképtelenné vált, vagy elaggott missziói lelkészekről nincs ma még semmi gondoskodás. Ki ad nekik s családjuknak kenyeret? Egyházaik nem; de azok nem is volnanak képesek arra, hiszen még tényleges szolgálatban levő lelkészeiket sem tarthatnák fenn, ha kiilsegélyben nem részesülnének. De nem is volnának kötelezhetők arra, mert hiszen a missziói lelkészek csak oda helyezett és nem választott lelkészeik, a kik tehát a segédvagy helyettes lelkészek beállításának kedvezményét sem élvezhetik. így a szolgálatképtelenné vált missziói lelkész csak a kegyelem morzsáira van utalva, miután rendes nyugdíjra attól a hatóságtól sem számíthat, a mely által elhelyeztetett, — nem lévén egyáltalán semmi gondoskodás sem ily nyugdíjaztatás iránt. Második és nem kevésbé fontos dolog a misszió jövendő megszilárdítása s felvirágoztatása ügyében tehát a missziói lelkészek nyugdíjáról való gondoskodás volna. Mivel a missziói egyházak a méltányos nyugdíjösszeg kiutalványozására nem kötelesek, de nem is képesek; a misszió ügyét vezető egyetemes konventnek kellene az ebez szükséges alapok megszerzéséről gondoskodnia. A méltányos nyugdíjösszeget a fentartó testületnek kellene biztosítani, mindaddig, míg a missz. egyházak vallás-erkölcsi fejlődésök mellett anyagilag is annyira megerősödhetnek, hogy e terhet magok is megbírhatják. Ha már a missz. lelkészek a tisztességes fizetésen kivül, szolgálatképtelenség vagy öregség esetén tisztességes nyugdíjra is számot tarthatnak, akkor több esztendei szolgálat után, a mikor már épen belejönnének a missziói munkába, nem fognak kétségbeesetten valamely egyházmegye kegyelméért esdekleni; hanem hátra levő éveiket is feláldozzák a szent ügynek. És midőn így egy egész élet tevékenységét fordítják a misszióra, annak áldásos hatása nem is maradhat el! Ma, az exisztencia és a jövő bizonytalansága miatt a missziói lelkészek kénytelenek nehánv év elteltével biztosabb jövőt ígérő állások után nézni s így a missziók mindig ki vannak téve az újabb változásoknak s az újabb experimentálásoknak. Hogy ez mily hátránynyal jár magára a misszióra nézve, azt csak az tudja igazán megítélni, a ki tudja, hogy mily odaadó szeretet, buzgalom és mily sok tapasztalat szükséges egy missziói kör vagy egyház helyes gondozására és vezetésére. Tisztességes fizetést és nyugdíjat tehát a missziói