Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-22 / 29. szám

»a tolvajokat, paráznákat btb. egy-két megintés után kiközösítéssel büntetendőnek nyilvánítjuk stb. (Debr. nagyobb cikkek 47.), vagy: a felvételt és kibékülést köteles az egyház teljesíteni, avagy pedig határozottan is kimondva találjuk, hogy a fegyelem gyakorlásának ki a közege? midőn pl. a baranyai kánonban ilyen kifejezésekre találunk: »A békétleneket tiltsa el a pap az úrasztalátó). (40 k). »A kiosztást előzze meg az intő tanítás, melyet könyv nélkül mondjon el a pap*. A méltatlanokat, ha oda bocsátja, úgy vétkezik, mintha a szent jegyeket a kutyának vetné. (42 k) A mi pedig azt illeti, hogy sokszor a presbiteri nevezet is előjön, s presbiterekről szó van a kánonokban, világos, hogy ezek alatt lelkészeket kell érteni. De még sem egyedül gyakorolták a lelkészek a fegyelmet, mert a kanonokban több hivatkozás van a diakónusokra, a kik a fegyelem dolgában bizonyosan megosztoztak a lelkészszel. Igy pl. már a második erdődi zsinat IV. cikke igy szól: »A szent vendégséghez senkit sem kell addig bocsátani, míg a lelkipásztor-, avagy dékántól nyilvánosan, avagy maganlag meg nem gyóntattatott*. Ez a diakónus név, mint a lelkész mellett működő segéd neve többször előfordul a kánonokban. A XVI. század egész lefolyása alatt tehát a fegyelem majdnem kizárólag a lelkész kezében volt összpontosítva. És igy volt ez a XVII. századnak majdnem 4-ik tizedeig mindenütt. Az 1609-ben kelt Bethlen-féle artikulusok úgy intézkednek, hogy: >egyházfiakat pedig minden helyeken igen hiteles, jó lelkiismeretű zálogos embereket constituáljanak, kik miatt kárt ne valljanak az ecclésiák*, mely intézkedésre nem lett volna szükség, ha van a lelkész mellett presbitérium, mely a fegyelmet is kezeli. Még jobban megerősíti ez állítást a XVII. század közepén megindult és hullámokat vert independens mozgalom, melynek célja volt a régi papi igazgatás helyére a presbiterit állítani fel. De még ezután is jó ideig nincsenek presbitériumok az egyházakban, mert pl. a szatmárnémeti zsinat végzéseiben, mely épen ez independens mozgalom szelidítése végett tartatott 1646-ban, ilyenek olvashatók: »Óhajtjuk, hogy mihelyt nyomorú sorsa népünknek engedi, presbitériumok állíttassanak fel«. A 99-ik cikkelyben pedig — előre bocsátván, hogy milyen tulajdonságok kivantatnak a presbiterektől, — azt mondja folytatólag: 'Egyházunk jtlen szerkezete mellett nálunk úgy, mint más nemzeteknél ezen presbitériumokat ugyan felállítani nem lehet, de azért nem akadalyozzuk meg, hogy a világiak közül is szóllíttassanak meg oly kegyes és értelmes férfiak, kik a peres ügyek eldöntésére nézve közremunkáljanak, mely gyakorlatba is fog hozatni, mihélyest a körülmény engedi, a polgári ügvhatóság, szuperintendensek, esperesek tekintélyének csorbítása nélkül*. A későbbi kánonok és egyházi jegyzökönyvek mutatjak is, hogy ezen óhaj fokozatos fejlődéssel kezdett vaiósulni. Igy pl. az 1715. kelt tarcali cikkely már nem csupán egyházi gondnokokról, vagyis egyházfiról beszél, hanem egyházi elöljárókról, az V. cikkely pl. igy intézkedik: »IIa az égése egyházi elöljáróság elhanyagolja az egyházigazgatast, papi bér beszedését, deputatio által intessek meg;« a 19-ikben pedig ez van: »az egyházlátogatókat tartoznak az ekklézsiai elöljárók tisztelettel elfogadni:* Az 1735-ben Bodrog-Keresztúrban tartott értekezlet következtében pedig, ellenállás után bár, de bejön az egyházi igazgatásba a világi elem is és ennek folytán a presbitériumok is hovatovább mindenütt megalakulnak; tehát körülbelül a XVIII. század közepe az az időpont, melyre a presbitériumok felállítását tehetjük, a presbitériumokét, melyek intézték az egyház közügyeit s a fegyelmi esetekben is intézkedtek. De ez alatt aztán a presbitériumok egyetemes, az ország legtöbb részére kiterjedő felállítását kell értenünk s nem azt, hogy már az independens eszmék hangoztatása előtt is ne lettek volna presbitériumok itt-ott, melyek a fegyelmi ügyekben is intézkedtek. (Folyt, köv.) TÁRCA. A katholikus áldozár és a protestáns lelkész. (Folytatás és vége.) Természetesen, mi nem akarunk ítélkezni. De hat nem azt mutatják-e a jelek, hogy a szép tehetségekkel megáldott, nemes latin fajok pusztulóban vannak ? Pedig itt korlátlan hatalma volt az egyhaznak, itt az áldozárok akadálytalanul érvényesíthették lelki erejöket és azt kérdezzük ama kesergő lelkű hivő katholikussal: »Hogy nem tudott az egyház ezekből a nagy nemzetekből jobbakat nevelni? Spanyolország miért megy a végromlás felé? Olaszország miért beteg népének széles rétegeiben ? Hogy nem tudnak a mi nyugoti testvéreink azzal a minket is izgató perrel (Dreyfusz-per) rendbe jönni? Ha meggondoljuk, hogy az áldozár megtagadhatja Istennek békességét a neki nem engedelmeskedő embertől s bezárhatja előtte a mennybe vezető utat, tehát a legnagyobb befolyást gyakorolhatja annak lelkére, hát akkor azok az áldozárok hogy nem tudták megjavítani Olaszországban a szociális viszonyokat ? Hogy nem tudták kivetkőztetni az elvadultságból az embereket? Miért engedték meg a vallásellenes hatalmaknak, hogy ezek tegyék kezöket a társadalom negyedik osztályára ? Miért vonták magokra ennek az osztálynak a gyűlöletét, mikor ők a szegényes és alacsony sorsot dicsőítik s a világ fényét és gazdagságát kevésre becsülik?* Kérdésbe teszszük: nem ismeri-e el a katholikus egyház is azt, hogy a keresztyénség hasonló a naphoz, a mely az ő melegítő sugaraival az emberiség életének minden egészséges lelki csiráját életre kelti ? Nem ismeri-e el a katholikus hit is azt, hogy a keresztyénség erő, a mely szorosan össze van kötve mindazzal, a mi csak jó, nemes és nagy van a világon? De hát a délen és nyugoton lakó katholikus keresztyének miért olyan tudatlanok ? Az ő lelki erejök miért nem ápoltatott elegendőképen ? Miért fordulnak elő a katholikus népek között ama nagyszámú szabadalmasok, kik semmit sem akarnak immár tudni a vallásról? Szabad-e haragudni, ha azt feleljük : »A katholikus hozzá van szokva ahhoz, hogy papjában mintegy az Istenséget látja. Ha aztán csalódik benne, ha az az áldozár megszűnik szent, földfeletti hatalom lenni reá nézve, hite egyszerre porba hull, nem látja az égit, az istenit, nem látja azt, a mi ezekben tényleges valóság*. Meg vagyunk győződve, hogy ezt nemcsak mi mondjuk, hanem velünk együtt a nemesebb érzésű katholikusok is