Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-22 / 29. szám

beismerik. De épen ez a szomorú igazság adja ajkainkra a kérdést: nincsen-e más eszköz a katholikus egyház által követelt feltétlen engedelmességnél arra, hogy a hivek a sötét hatalmaktól megszabadíttassanak s világosságra és békességre vezéreltessenek ? Mi azt hiszszük, hogy igen. Mi protestánsok a szabadságra appellálunk és azt hiszszük, hogy célt lehet érni a szabadsággal.* A tekintetben tökéletesen egyek vagyunk a katholikus egyházzzal, hogy a protestantizmus nem ismer áldozárokat. A protestáns pap egyáltalában nem áldozár. A katholikus egyház méltó joggal mosolyog a lutheránus és anglikán lelkészek kísérletezése felett, kik abban fáradoznak, hogy bizonyos áldozári tekintélyt és méltóságot szerezzenek maguknak. Mihelyt áldozárság után vágyódunk, abban a pillanatban már katholikusok akarunk lenni. A protestáns pap testvér a testvérek között. Mi együttesen egy családot alkotunk. Az egyikre mesterség, a másikra tanítói hivatás van bizva, a harmadik valamely üzletben mint kereskedő forgolódik, a negyedik a szent dolgok tanításával van megbízva s arra van hivatva, hogy az evangélium drága kincsét megőrizze számunkra. Mit jelent tulajdonképen ez a szó; pap vagy parochus ? Ezt a szót többféleképen értelmezik ; én az eleitől fogva használt jelentését tartom az igazinak. De hát mi volt régenten a parochus ? Hivatalnok, a ki nagy útvonalokon állomásozott és a kinek az volt a feladata, hogy az átmenő császári küldöncöknek szállást és ellátást nyújtson. Innen aztán a parochus a vendéglős fogalmával esett össze közönségesen. Mikor keresztyén gyülekezetek képződtek, a testvéri közösség egy tagjának az a feladat jutott, hogy az egész gyülekezet nevében barátságos vendéglátást gyakoroljon. Es a gyülekezet eme megbízottja ugyanaz volt, a ki a közönséges istentiszteletet is vezetni szokta. A szerény viszonyok között levő papa gyülekezet vendéglőse volt századokon keresztül. Igy van ez keleten sok tekintetben ma is. Ott a főnöknek, a seiknek, kell az idegeneket vendégekül látni. 0 azonban előkönyörgő is egyúttal, a ki községe lelki ügyeit vezeti, érdekeit ápolja. Tudjuk azt is, hogy Graubünden félreeső völgyeiben ma is a pap a vendéglőse az oda tévedt szerényebb állású utasoknak. Ránk nézve már, kik városokban lakunk, megváltoztak a viszonyok. A derék vendéglősök magukra vették az utasok testi ellátása gondját és a mi közreműködésünkre semmi szükségük nincs többé. Most tehát már csak a lelki ellátás gondjával van dolgunk ás arra törekszünk, hogy lelki értelemben vett üdítő itallal és tápláló eledellel lássuk el híveinket és az idegeneket a hosszú, fárasztó életúton. Nagyon örvendek annak, hogy minket schweizi lelkészeket, nem hívnak pásztoroknak, mint a hogy Németországon hívják őket. Ez a szó »pásztor* önkénytelenül is a juhnyájra emlékezteti az embert. Már pedig ez a hasonlat egyáltalán nem illik ránk, mert van-e a juhoknak joguk valahol a világon arra, hogy maguk válaszszanak maguknak pásztort, hat év múlva meg túladjanak rajta ha nem bírja tetszésüket? Lainez, a hires jezsuita generális, azt mondta a tridenti zsinaton: »a mi híveink juhok; a juhok pedig semmi magasabb értelmi tehetséggel nem biró lények s ép azért nem is vehetnek részt az egyház ügyeinek intézésében*. Ez a kép egészen távol áll tőlünk. Mi nem akarunk pásztorok lenni. Gondoljuk csak meg a dolgot: »Fiatal pap lép a gyülekezetbe, a ki fiatalos lelkesedését, örvendező hitét, szeretetét és reményét nyújtja jegyajándékul a maga híveinek. Mindig meghat az engem, ha ilyen fiatal embert látok, a ki még nem ismeri az emberi élet sivárságait. Olyan férfiakkal és nőkkel hozza össze sorsa, a kik tapasztalat és életbölcseség tekintetében meszsze felette állanak, a kik talán a keresztyéni érzület tekintetében is magasabb helyet foglalnak el. Olyanokkal hozza össze sorsa, kik jobban tudják viselni a szenvedés és lemondás k eresztjét, mint Ő. Mit tegyen az ily fiatal ember? Tanuljon hálásan és alázatosan az érettebbektől, ne játszsza a pásztor szerepét azokkal szemben, a kik Isten előtt magasabban állanak ő nála; szóljon igy hozzájuk : »Szívesen állok szolgálatotokra Istentől nyert tehet -ségeimmel«. Mi prédikálunk, de hát mit prédikáljunk ? Iskolás gyermekeknek tekintsünk-e benneteket, az élet harcaiban, bajaiban és kísértéseiben megérett embereket, s mondhatjuk-e nektek : »Most ezen az úton kell haladnotok, majd meg a másikon!?* Nem, amit mi prédikálunk, az az a hit, a mely mindnyájunk közkincsét képezi. Akkor prédikálunk a legjobban, ha azt beszéljük, a mi szent meggyőződésként él lelkeitekben, ha úgy beszélünk, hogy szinte azt vélitek, mintha mi belátnánk lelketek fenekére. Igen, mi az általánosan ismert tapasztalatokra támaszkodunk, mi a Jézus szellemében, »a kinek szivünk egész melegsége és hűségével szolgálunk*, a keblek mélyen, csodálatosan szunnyadozó titkos érzelmek hatalmát élesztgetjük. Mi a ti, önkéntes helybenhagyástokhoz folyamodunk, mi azt a szent tüzet táplálgatjuk, a mit lelketek zajtalan szentélyében magatok gyújtottatok. Mi szívesen csatlakozunk mindama jó és szent dolgokhoz és eszmékhez, a mikért ti az élet ünnepélyes óráiban lelkesültök, mi arra törekszünk, hogy a közös szent emlékek ne haljanak ki és a közös új remények ragyogó fényt hintsenek földi éltetek sötét óráira. Mi a népek, nemzetek, az egész emberiség közös lelkiismeretére appellálunk, a mindnyájunkkal közös ellenségek ellen harcolunk s a minden emberi törekvés, üdv és békesség közös, legfőbb céljára irányítjuk az emberek figyelmét. Helyeseljük, ha szorgalmasok és igyekezők vagytok hivatási körötökben és szívesen gyönyörködünk ártatlan örömeiteknek. De ne feledjétek el, hogy az ember valami magasabbra is van hivatva s nemcsak arra, hogy a földet élvezze! Nem elég az, ha ti csak szorgalmas hangyák vagytok, hanem jusson eszetekbe, hogy ti Istennek fiai vagytok, hogy ti olyan titkot hordoztok magatokban, a mi túléli a földi élet rövid tartamát ! Mi magunk kívánjuk nevelni gyermekeinket! De épen ezen elkülönített nevelés által kívánjuk elérni, a a mennyire lehetséges, azt, hogy gyermekeink önálló meggyőződésre tegyenek szert s azt mondják maguknak : »Igen, ez igy van. ez nem lehet máskép*. Arra törek-