Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-22 / 29. szám

ben lehetett, azt nemcsak a régi jegyzőkönyvekből látjuk, mint a kecskeméti, hol a penitenciát tartó bűnösnek a szégyenkövön kellett ülni, s az 1714-ben készített fekete gyászruhát kellett viselnie a templomban; s nemcsak a vásárhelyi egyház levéltárában van erre nézve bizonyság, hanem vannak egyházaink, melyeknek régiségtárában még mindezideig megőriztettek a bűnbánati öltönyök, igy pl. Mitrovics Gyula debreceni lelkész űr e tárgyban hozzám intézett b. levelében arról értesít, hogy a debreceni egyház még mindig birtokában van egy ily régi egyházkövetésnél használt lepelnek, és nemcsak a B.-Újlakon 1632 évben tartott zsinat tartalmaz erre nézve érdekes adatot, midőn végzései közt ilyen találtatik : »Liszkán Egri Kata dolga. Jakab deák és Gergeli deák az ekldézsia előtt azon instált, hogy mivel Ispán uram cum delectis Liszkán compositiot írott Farkas Mihály instanciájára Egri Katával és nem talált politika poenat, ekklezsia követésre méltónak Ítélte Egri Katát; instálták mondom azon, hogy Egri Kata az maga ruhájában maga székiből és nem vasárnap, hanem hétköznapon kövessen ekklézsiát. Egri Kata mellett való intercessiós levelére tetczett az ekklézsiának, hogy ez mint tartassék meg az ekklézsiák követésében, hogy ámbátor az maga ruhájában kövesse, de igen szurkos legyen, hogy gyászhoz hasonló legyen*. (Sárospataki íüz. 1864. évf. 151. 1.) A szamár-temetések személyes eseteire és egész gyülekezeteknek a papi szolgálattól való elvonásaira is vannak példáink; az elsőre, hogy a Varannón lakó borbélyra nézve, mint templomba nem járó contumax egyénre a vizitáció valósággal kimondta a szamár-temetést; a másodikra nézve pedig a Szűcs András féle-feljegyzések adnak felvilágosítást, midőn kimondotta ugyancsak a vizitáció a papi bérrel adós csengeriekre, hogy egy évig a papi szolgálat felfüggesztessék. Ime ezen vonásokkal lehet megrajzolni, hogy a ref. egyház három első századában mik voltak a fegyelem eszközei. Mi ok szülte, mily körülmények hozták létre, hogy e szigorú eszközök félretétessenek, — ezeket tanulmányunk végén fogjuk megvizsgálni és kifejteni; elég legyen most csak annyit megjegyeznünk, hogy mintha új, szokatlan területre lépnénk, hol friss és üde szellő csap meg bennünket, midőn a budai kánonokhoz jutunk. Ez sem veti el az egyházfegyelmet, mert hiszen 49-ik kánonában azt mondja, hogy »semmi társaság sem állhatván fel fegyelem nélkül«, de mindjárt hozzáteszi: »ez pedig a társaság ter

mészetéhez és céljához tartozik illő lenni ; és igy mondja tovább: »az egyházban is szükséges a fegyelem, de nem büntetés, vagy gyalázat, hanem jobbítás és botrányok elhárítása végett gyakorlandő, ugyanazért szeretettel és szelídséggel mérséklendő*. Ezért a budai kánonok is szükségesnek tartják, hogy »azokat, kik nyilván, vagy közbotránkozásra valamely bűnöket élnek, előbb a lelkész, vagy más arra alkalmatos, majd egy-két tanácsnokok, de mindig magánoson megintsék ; végezetre pedig, ha igy sem szállnának magokba, ha lehet, a helybeli eg.yháztanács intse meg*. Szigorúbb fegyelmi eszközül a budai kánon, csak az úrvacsorától való eltiltást ismeri el, midőn nyilván kimondja, hogy ez az egyházi fegyelemnek legfőbb foka, de e jogot nem hagyja a lelkész, vagy presbitérium kezében, nehogy önkényesen járjanak el, hanem azt mondja: »Borzasztóbb vétkekbe keverteket, ha azokban nemcsak lemarasztaltak, hanem azokat magok is megvallják és mégis megtérni nem akarnak, jelentsék be a megyei konzisztoriumnak, a kinek tiszte leend az egész dolgot megvizsgálni, vajjón eltiltassanak-e az úrvaesorájában való részesüléstől* ? Természetesen szólanunk sem kell arról, hogy temetéstől, lelkészi szolgálattól való eltiltásról, pénzbírságok, vagy testi büntetésekről szó sincs sehol a budai kánonokban ; sőt azt a személyt is, a ki az úrvacsorától való eltiltás által, mintegy részleg kivettetett az egyházból, a megyei konzisztorium ítélete által nem akarja közgyalázatnak kitenni, melyhez a régi kor atyái nagyon értettek, hanem a visszavételt is szelid szeretettel kívánja gyakorolni, midőn igy intézkedik, a megengesztelődés és visszavétel módja azokra nézve, a kik a megyei konzisztorium ítéletei által az úrvacsorájábani részvételtől eltiltattak, igy leend, »hogy a töredelmesek a helybeli egyház lelkésze előtt megjelenni, magokat bünbánókul kijelenteni; a lelkész pedig őket egy két tanácsnak jelenlétében visszafogadni és legelső alkalommal az úrvacsorájábani részvéthez, a mi a megengesztelődés nyilvános bizonysága leend, ereszteni tartozik. De ha valaki az ily fegyelemmel bélyegzettek közül lelkiismeretének még nagyobb nyugalmára akár az egész egyháztanács, akár az egyházi gyülekezet előtt is nyilvános bűnbánatot és megengesztelődést kívánna állani: annak meg nem tiltatik«. Tehát a nyilvános rekonc.iliatiot csak abban az esetben kivánja megtartani, ha ezt maga az illető lelkiismeretének nagyobb megnyugtatására óhajtja. Tudjuk ugyan a budai zsinat naplóiból, hogy az egyházi fegyelemnek e szelídített módja csak heves ellenállás után fogattatott el, de végre is a hatalmas Vay nyomán ez az álláspont győzedelmeskedett. Kik gyakorolták a fegyelmet? Most lássuk ama másik, sokkal nehezebben megfejthető kérdést, kik gyakorolták az egyházi fegyelmet és kiknek kezében voltak letéve a fegyelem fegyverei a magyar ref. egyházban. E kérdés ugyanis csak azok előtt látszhatik felületességből felvetettnek, a kik a magyar egyházi alkotmány fejlődésének különféle fázisait mélyebben szemügyre nem vették; mások előtt e kérdés felvételének szüksége azonnal előtérbe lép. Ha e kérdésről a priori gondolkozunk : azt kellene mondanunk, hogyha egyházunk Kálvin hittételeit fogadta el s szervezetének kiépítésében is utána indult: úgy az egyházi fegyelmet mindjárt kezdet óta az ő tanítása és példája után gyakorolta; tehát kezdet óta presbitériumok kezében kellett letéve lenni az egyházi fegyelemnek. De hogy presbitériumokról egészen a XVII. század első harmadának végéig szó sem lehet sehol a magyar hazában. — az a kánonok és egyházi jegyzőkönyvek alapján ma már teljesen eldöntött kérdés és igy az egyházi fegyelem a jelzett korig a papok kezében van. Hiába keresünk a XVI. század folyamán a kánonokban oly pontot, mely az ellenkezőt bizonyítaná, ilyet nem találunk. A tarcaltordai hitvallásban ugyan ilyen tétel is foglaltatik : »Mindenek előtte arra kell vigyázni, mit jegyezzen az ekklézsiából való kitiltásnak nevezeti: tudniillik az egyházi tanácsnak sententáját stb«. Ugyanitt mondatik: » Meg kell tartani, hogy ez a hatalom semmi különös embernek nem adatik, hanem az egész egyházi tanács gyülekezeteinek*, sőt továbbá: »hogy még az igaz és törvény szerint való egyházi tanácsnak sem szabad legyen maga tetszéséből mindjárt a lelki fegyverhez nyúlni. (26 art.) De hogy ezek csak ártatlan elméletek a tényleges gyakorlattal szemben, azt bizonyítja az, hogy az egyházi tanácsszervezet sehol a XVI. század folyamán több helyen elő nem fordul: s a büntető közegekre, vagy csak általában történik utalás, — mint: »keresztség és úrvacsoraszakramentumát nem szolgáltatjuk ki«,— másutt: