Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-22 / 29. szám

kellett történni, az bizonyos, valahonnan kellett erőt, tartalmat nyerni annak a népnek, ki erőtelen voltában egy csapásra összezúzódott; de ezután a csapás után feláll s mesébe illő harccal bebizonyítja, hogy él, s az élethez jussa van. Micsoda erő munkált aBocskay,Bethlen, Rákóczy népében? Az Úrnak lelke volt az, az evangélium, mely éppen akkor közlötte velünk megelevenítő erejét, mikor már barátaink elsirattak, ellenségeink kiörülték magukat vesztünkön. »Azt mondja az Úr, Én adok lelket a tetemekbe«. Bizony Ő adott. A másik nem is régen törtónt. Még egyikünk-másikunk szíve oda van hozzá kötve egyegy fájó szállal. A mikor a ki nem volt közülünk halott, az leigázott rab volt. A mikor gyászfátyol volt a ruhánk ; sóhajtás az egyetlen nesz, a mi hallatszott körülöttünk ; a mikor azt is sirattuk, a kit eltemettünk, azt is, a kinek nem tudtuk siri hantját; a mikor a dalosok is elhallgattak »száraz ágon hallgató ajakkal;« — a mikor a biztatás keserű méreggé, a vigasztalás örülés gúnykacajává vált szánkon ; a mikor egy egész nemzet »többó se várt, se félt«, hanem kérte a halált: akkor is, vájjon nem az 0 egyháza, az evangéliumi egyház volt-e, melynek sziklavárán megtört az életünket megbénító erőnek halálos hatalma. Az 0 erejének beszédével prófótáltatta akkor is nekünk, »hogy az 0 karja nem rövidül meg«, hogy megalázza a gőgös Babilont, hogy leesik a fényes hajnali csillag, hogy O parancsol a tetemek felől, hogy egybe menjenek. Es egybementek. De miért bántani a fátyolos multat? Azért, mert nagy szükségünk van nekünk ezekben a napokban a mi történetünk igaz tanúságaira. Nagy pusztulás, nagy gyász, sok panasz, nehéz rabság lakja a mi Sionunkat, Sok a temetetlen halottunk, kiknek csontjai rémekkel töltik meg éjeink, kétségbeeséssel nappalunk, sok foglyot vesztünk nap-nap után, kiknek lánccsörgése megront minden nyugalmat. A mi ellenségeink pusztításáról számot ád a statisztika. Ott megolvashatja mindenki, hogy mikor mennyit vesztettünk, s mikor fogyunk el egészen, mert azt is számítgatják elleneink, sőt kicsinyhitűen magunk is. Egyházi közéletünk hangja örökös panasz, csendes siránkozás, léha sopánkodás, kétségtelen jele pusztulásunknak. Hát még a miről nem acl számot a statisztika, a mi felől alig hangzik panasznak szava, a mi ős ellenségünk, a bűn, hányat öl meg a mi hitünk cselédei közül. Oh! menynyien járnak temetetlen itt köztünk, megoszlattatásuk szagától terhes a levegő. Oh! ha arról vezetnének kimutatást, hány lelki halottunk van. Mennyi ifjú hever a mértékletlenség, könyelműség, paráznaság, becstelenség mezejón. Hány élet pusztul el,mielőtt élet lehetne. Mennyi becstelenség, boldogtalanság, halál lakozik ezrek és ezrek, egyének ós családok szivében. Ott egy rémes arc mered, reád, melyről lefoszlott a tisztesség : amott erőtelen lábak, és elsenyvedt izmú Kezek kínlódnak, izmaikat elsorvasztá a paráznaság; itt egy alkohol-őrjítette sziv, ott egy kicsapongásbutította agyvelő, mindenütt, mindenütt mennyi fehér halott. Az a sok hazugság, képmutatás, emberi felfuvalkodottság, nagyhangú önámítás, mennyi halottat fektet egymás mellé, s azok mind a mi halottaink, mind a mi véreink. Mikor egy-egy szörnyű eset, hármas, négyes emberirtás vagy valami szokatlan bűn: gyermek-, hitves-, testvér- vagy szüle-gyilkosság, nagy csalások, sikkasztások, melyek ezreket tesznek tönkre, egy kicsit megrándítják azt a haldokló kort, akkor hangosabb jajgatásunk, s szinte agonizálva kérdezgetjük,^mi lesz velünk ? Azután megint sóhajtozunk és nem teszünk semmit. Pedig az élő Isten is kérdi tőlünk, mit gondoltok a tetemek felől? S mi csakugyan gondolkodunk is néha. Ez volna jó, az volna jó. Azután veszekszünk, mindenik a maga gyógyszerére esküdvén. Csak azt a másik szót nem akarjuk hallani, érteni, a mit szól az Úr : »Ime, éfl bocsátok ti belétek lelket és élteket. Oh ! ha mi azt el tudnánk hinni, hogy a mi egyházunk élete, nem egy csomó emberi ügyeskedés eredménye, hanem az egyenesen az Isten akarata, s hogy élet abban csak úgy lehet, ha az 0 lelkéből ád belé, micsoda megelevenedés lenne abból. Ha mi oda állanánk prófétálni, hogy igenis meg kell elevenedni minden halott léleknek, nem a mi erőnkből, hanem mert Isten akarja; akkor töltené be egyházunk hivatását önmagával, nemzetünkkel szemben. Értsük meg jól, micsoda szédítően nagy gondolat az, tudni azt, hogy a mi életünk nem néhány emberi törvénytől, nem is bizonyos politikai konstellációktól függ: hanem Isten akarja, hogy éljünk, és hogy éljünk :Ó ad lelket belénk. Értsük meg, micsoda erőforrás van abban egy népre nézve, ha tudja, hogy az ő létele felett örök törvény őrködik, tehát nem kell félni igazság harcától, ellen gyűlöletétől, nem kell megijedni a nép számának fogyásától sem, mert tíz igazakért is megmenti az Úr az egész Soclomát. Egy létjoga felől biztos egyház, biztos nemzet micsoda hatalom. Mint a mi történelmünknek legszomorúbb napjaiban, a mi egyházunknak kellene ma is hirdetni egész nemzetünknek ezt, mert nekünk kezünkbe juttatta Isten az 0 eleven igéjét. Nekünk szól az ige : »Prófótálj a tetemek felől!« Az evangéliumi egyház feladata az, hogy hirdesse szilárdan haldok-