Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-22 / 29. szám

EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. Szerkesztődig : IX. kerület, Kálvin tér 7. szám, hová a kéziratok cimzendök. Kiailtf-liivatal : Horni/átiszki/ Viktor könyvkeresKedése (Akadémia bérháza;, hová az elöfiz. és hirdet, dijak intézendök. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : SZŐTS FARKAS. Kiadja: HORIíYÁNSZKY VIKTOR. Megjelenik minden vasárnap. Klőlizetési ára : Félévre : 9 kor.; egész évre : 18 korona. Kyyes szóin ára 40 fii. Egyházunk feladata.* Ezék. XXXVII. Ott, »a babiloni vizek« mellett, nagyon szomorú világ volt K. e. 580 táján. Egy agyontiport, láncravert nép nyögött ott szomorú rabságban. Szolgaférfiak bánatával, gyermekvesztett anyák fájdalmával, meggyalázott szüzek szégyenével volt terhes a levegő. A dávidi zsoltár egetverő hangja, Isten-dicsérő éneke egy nagy sóhajba fult belé. Fűzfára függesztve, hangjavesztetten hallgattak a hegedők, a sosanim, s a három húrú lant. Nem volt annak a népnek reménye, csak kétségbeesése. A könyörgés is elhalt ajakán a sírástól. Maga a próféta is, Ezókiel, búsan nézi a Kóbár folyó siető habjait, némán, szótalanul várva, mikor vész el már egy egész nép. Ugyan van-e szomorúbb látvány egy haldokló nemzetnél? Ezékielnek meg kellett tanulnia, hogy van, s az — egy halott nemzet. Onnan a rettenetes gyász helyéről, melynek rémítő hangja a lánccsörgés vala, onnan ragadja el őt a lélek, valamely völgy mellé. Melyik volt az a völgy? A Hinnon-vÖlgy volt-e, vagy a Jozsafát, vagy Megicldó bús vidéke, a mit látott lélekben az Istennek embere, ki tudná azt eldönteni ma? Az Ítéletnek völgye volt, telve, fehér csontokkal, melyek között nagy zörgéssel futott keresztül a puszták sakálja, »mert a tetemek felette igen megszáradtak vala«. Egy halott nemzet! Valamikor Izrael szine, virága. Az erős férfiak, mint Libanon cédrusa, a deli ifjak számosan, mint a hajnal harmatcseppjei. S most mindmegannyi fehér csont. Ott egy koponya mered rád üres szemeivel, s a tetején tátongó nyílásán belátsz üregébe, a hol valamikor agyvelő gondolkozott. Itt száraz bordákon fütyöl borzalmas dalt a szél. Nemrég boldogságért dobogott e bordák mögött a szív. Amott Elmondatott július 16-én a Kálvin-téri templomban erős lábszárcsontot szorongat egy csontököl. Az a láb — egykor ép, erős — diadalmas tusára indult, a kéz hadverő kardot szorongatott. Fent a halom tetején egy állkapca fogsora látszik hangtalan hahotájával gúnyolni a rá bámuló élő embert. Még nem rég tán diadalmi dalt énekelt az az ajak, mely lesorvadt róla. Oh ! lesz-e ezeknek valaha feltámadása. A próféta nem is meri kérdezni sem. De megkérdezi az Űr: »Mit gondolsz embernek fia megelevenedhetnek-e e tetemek? Ki tudna felelni erre? Az Isten emberének nagy hite tud . . . Te tudod Uram !« »Prófétálj hát e tetemek felől, mondjad nekik, az Úr mondja azt: »Én lelket adok belétek«. Es a próféta nem habozik, nem okoskodik, nem tétováz, hanem »prófétál, a mint parancsolva lőn« s »a tetemek egybemenének, mindenik tetem az ő teteméhez«. Te csodálatos hitű Ezókiel, ki egy haldokló ország jajja, kétségbeesése, egy rab nép lánccsörgése közepette tudtál prófétálni egy halott nemzet feltámadásáról, hadd tanuljunk a te hitedtől mi is. Pedig ha van nemzet, kinek múltja eleven tanúságé történet mellett,az a nemzet mi vagyunk. Hányszor nyögtünk bús igát, s borították országunk rónáit, völgyeit a mi ifjaink temetetlen csontjai, számosan, mint a hajnal harmatcseppje, ós az Úr adott minékünk mindig újra a szabadság lelkéből, az életnek erejéből. Hogy csak egyet kettőt említsek, mikor reánk zúdult napkeletnek óriása a török ; mikor Mohács után ott feküdt nemzetünk szine királyával együtt temetetlen a harc mezején ; mikor magyar anyák gyermeke húsán élt az erdő dúvadja ; s a kinek kezét nem gyötörte közülünk bilincs, annak a lelkét bénította békó : ugyan ki támasztott fel bennünket. Ugyan honnan nyert erőt az agyon tiport, szétszakgatott, két féle igába kötözött nép arra a temérdek küzdelemre, melyet életéért, testi, lelki szabadságáért háromszáz hosszú esztendőn vívott. Mert, hogy valaminek 57