Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-15 / 28. szám

Már a debreceni bitvallás is tehát, melyben a fegyelemről bővebb szabályuk találhatók, túlmegy Kálvinnak az Institúcióban rajzolt elvi álláspontján, midőn az intésen, dorgáláson, kiközösítésen és a visszavételen kivül elfogadja a kiátkozás elméletét is, midőn a bűnös a viszszatérés reménye nélkül vettetik ki az egyházból, holott Kálvin álláspontja az Institúcióban határozottán az, mint láttuk, hogy az átokkal igen ritkán, vagy egyáltalában nem kell élni: mert a mennyire lehet, azon keli igyekeznünk, hogy a bűnösök megjobbulásra indíttassanak és az anyaszentegyházba ismét visszavétessenek ; továbbá mig Kálvin az Institúcióban határozottan kárhoztatja a halállal való büntetést, a debreceni hitvallás azt már egyenesen javallja is, és nem retten vissza egy inhumánus és keresztyén-ellenes elv kimondásától sem, hogy t. i. a terhes nőket csak gyermekeik elszülése után kell megölni, ha meg nem térnének. A debreceni hitvallással majdnem égyidőben jött létre a tarcaltordai zsinat 33. articulusa, melyek a magyarországi felső megyék és az erdélyi részek első ref. hitvallásának tekintendők. »E zsinatnak az egyházi fegyelemről hozott intézkedései nem mennek el a debreceni hitvallásban felállított szigor határáig s végig tekintve ez artikulusokon, itt is, mintha csak Kálvinnak az Institúcióban nyilvánuló szellemét látnók visszasugárzani. Hangoztatja elsőben is, hogy nem akarja a bűnösöket a polgári széken való büntetéssel sújtani, tehát nem tömlöccel, pénzbirsággal, vagy testi büntetéssel«, »mert szerinte, ha az apostolok néha testi büntetéssel éltek is, az rend nélkül való volt, továbbá pogány volt még akkor a magistratus«. A fegyelemnek, a mint mondja, két grádicsát különbözteti meg: az első az intés; a második a kirekesztés. A kirekesztés ismét különböző lehet, a mennyiben némelyik csak az úrvacsorától való eltiltásban áll, mások pedig az anyaszentegyházban élők egyezségéből vettetnek ki s a sátánnak adatnak át, de csak addig, mig meg nem térnek, épen azért a tarcal-tordai zsinat végzése keményen kárhoztatja azokat, a kik kiátkozást ismernek, elfogadnak s némely nagy bűnösöknek az egyházba való visszavételéről hallani sem akarnak, mert szerinte ezeknek is csak szeretetből nyújtott orvosságoknak s nem tüzes bélyegző vasaknak kell lenniök, melyek által ők az egyháztól örökre elidegenítetnek. Célját tehát még a bizonyos időkre szóló kirekesztésnek is abban látja, hogy 1-ször, a szakramentumok meg ne mocskoltassanak, 2-szor, hogy a kik eltévedtek, azok ezáltal jó útra téríttessenek ; és 3-szor, hogy a rúhes juhok az ő fekélyeikkel a többit is meg ne vesztegessék. E hitvallás magát a bűnöket is egy mester pszihologiai érzékével osztályozza, a mennyiben némely vétkek a tudományt, mások az erkölcsöket, ismét mások az ekklézsiai igazgatást sértik és bántják. A mi az elsőt illeti, az ismét lehet tudatlanságból, vagy rosszakaratból származó ; az első ellen enyhébb eljárás alkalmazandó, az utolsó ellen szigorúbb. A másodikról vagyis az erkölcstelenségek megfeddéséről pedig úgy itél, hogy e tekintetben is vigyázni kell arra, hogy némely erkölcstelenségek csak egyes személy ellen irányultak, mások a köz ellen; némelyek csak titokban történtek, mások nyilvánosan, közbotrányt okozólag. Ezeket a bírónak, valamint azt is, hogy némely egyének először vétkeztek, s aztán visszaeső bűnösök, — mind mérlegelni kell. Épen igy kell eljárni az egyházi jó rend ellen vétkezőkkel szemben is. A fegyelemre vonatkozólag a tarcal-tordai zsinaton hozott végzések állanak mindenesetre a legtisztább állásponton. A később alkotott kánonok ezekkel csak annyiban egyeznek, hogy az intést, feddést, kirekesztést és az egyházba való visszavételt lényeges és szükséges attribútumnak tartják; de más tekintetben úgy a keresztyén szeretet elvétől, mint azon állásponttól, hogy az egyház csak lelki fegyvereket használhat, a büntetésben, az idők folyamán mind távolabb és távolabb mennek. Mindjárt a debreceni zsinat hitcikkelyei közé ilyen tétel csúszik be: »azokat az egyházakat, falukat, tanyákat, városokat, melyek lelkipásztoraikat kettős tiszteséggel nem illetik, hanem e munkásokat jogos hirökben, élelmükben megcsalják s uralkodó bűnökben élnek: az írás elhagyatni, lelkipásztorától megfosztani és a sátánnak átadni parancsolja!* Ugyanezen hitvallás apodictice is megtiltja a lelkészeknek, hogy e gonoszok és hitetlenek temetési szertartásainál megjelenjenek: »had temessék el a halottak az ő halottaikat* ; nem is szólva arról, hogy a paráznák itt is halálra méltónak ítéltetnek. A debreceni kisebb cikkek közé becsúszik aztán a pénzbirsággal való büntetés, midőn azt mondja : »a menyecskék éjjeli vendégeskedései és csintalankodásai a gyermekágyas összejöveteleknél megbirságoltassanak* ; — még ugyan nincs megmondva mennyi legyen a birság, de majd később látni fogjuk, hogy a zsinatok gondja azok mennyiségének meghatározására is kiterjed. Ime mindjárt a felső-magyarországi cikkekben! Egy helyen ugyan még csak annyi mondatik, hogy a szombat napnak megrontói előbb pénzre büntettessenek és csak azután tiltandók el az úrvacsorától, de már más helyen az is, hogy ilyenek 12 frt büntetést szenvedjenek el. Arról nem is szólva, hogy a hitetlen- és gonoszoknak temetési tisztesség nélkül való eltakarítása, a fizetéssel hátralékban levőktől, vagy a lelkészeket boszuból elhajtóktól a lelkészi szolgálat megvonása most már közönségessé tétetik, a mi előbb még némi habozással mondatott ki; sőt már teljesen meglepő, hogy a fenyítéket nem tűrő emberekkel szemben elhatároztatik, kogy azok elsőben megintendők, 2-szor nyilvánosan megdorgálandók, 3-szor kiközösítendők, még pedig mind nektek, mind nyomában levő utódaiknak megtiltassék mindennemű egyházi szolgálat, sőt eltiltassanak még a köztemetőtől is. Körülbelül ezek lehettek a XVI. század folyamán a fegyelem eszközei; szigorúak voltak tehát az eszközök, sőt sok tekintetben túlszigorúak is; a zsinati atyák bizony sokszor megfeledkeztek a ker. szeretet építő elvéről, mert például, hogy többet ne említsek, mindennemű papi szolgálat elvonása a hívektől, a fegyelemnek a vétkezők utódaira is kiterjedése s az a rideg boszuálló szellem, mely még a halottaknak sem enged meg, mindez bizony messze való távozás a ker. fegyelem eredeti talajáról: föltéve ugyanis, hogy ezen kanonizált fegyelmi szabályok gyakorlatban is lehettek, — mert talán biztosan állíthatjuk, hogy az egész XVI. század folyamán ennek gyakorlati alkalmazásáról szóló feljegyzés nem található; ámde még mindezek csak nagyon szórványosan jönnek elő s nagyon kivételes esetekre szólnak s alkalmazások is nagyon ritka. De a későbbi századok kánonaiban, ha nem csalódunk, a túlnyomó szerepet a pénzbírság, a testi büntetés, a megszégyenítés foglalja el; fennáll ugyan mindig az intés, feddés, kirekesztés és a bevétel is, a mint ezt bőven látni fogjuk ott, a hol a liturgiális rész történetét vesszük szemügyre, de már az előbbiek mellett háttérbe is szorulva. Igy pl. az 1609-ben kelt Bethlen-féle artikulusok egyebet se tartalmaznak, mint pénzbírságot, kalodát és vesszőzéseket. Az ünnepeket és vasárnapot megszentségtelenítőkre ilyen büntetést szab: »Valaki pedig ez ellen cselekszik,