Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-15 / 28. szám

s ha a protestáns egyház épen ezen. a lelkeket is béklyóba szorító rendszer miati válott ki a kath. egyházból: misem természetesebb, minthogy az első időszakban a protestantizmus lényegét alkotó szabadság alatt könnyen érthették a szabadosságot, a zabolátlanságot és fejetlenséget. Ha már magában az istentiszteletben sem volt semminemű egyöntetű eljárás, rend, hanem a legtöbb gyülekezet a saját felfogása és izlése szerint járt el. képzelni lehet, hogy e fejetlenségnek fel kellett állani az egyházi igazgatás egyéb ágaiban is. Ezért mondatik a Fábián Mihály által közlött: »Dunamelléki egyházkerület története* cimű feljegyzésekben (Sárospataki füzet 1867. évf.) »Nem titkolhatom, hogy az ekklézsiai jó rendnek és fenyítéknek, az evangéliumi tudománynál későbben való felállása, bizonyos fogyatkozást és zavart hozott volna megyebeli ekklézsiáinkban. Vitatkoztak reformátoraink és általában szólván, — győzedelmeskedtek; a setétben ülő nép örült a világosságnak, látta az igazságot és kél kézzel ölelte azt : de a sokaság rend és fenyíték nélkül; a közönséges istentiszteletet közmegegyezéssel, meghatározott szertartások nélkül*. Vagy tovább: »Az ilyen Sztáraiak és Szegediek a régi ekklézsia együgyű istentiszteletit ugyan helyreállítják, de tapasztalások nem léte, vagy az időnek rosszasága, vagy tekintélyeknek fogyatkozása miatt, egy egész megyére szóló rendet fenyítéknek alkalmazásához nem fognak, megelégedvén azzal, ha az effélékre, az ő személyes pásztorságukra bízatott helybeli ekklézsiákban példát mutatnak oly gyökeres reménység alatt, hogy látván azt más ekklézsiák, önkényt fogják követni ; ebből az lesz, hogy a vigyázatlanabb, a jó példára kevésbé hallgató társaságokba zavar és rendetlenség csúszik be;* dehogy mi volt az ezen egyes ekklézsiákban fennálló jó rend és fegyelem, melytől a többieknek példát kellett volna venniük, azt sehol megírva nem találjuk; sőt még jóval később is az irja a magyarokhoz Újfalvi Imre dolgában: »A törökök háborgatásaitól szánandólag zaklatott országotokban, — midőn a király, a mit kellene tennie, és tehetné, nem akarja, — az evangélikus előkelők a mit akarnának, véghez nem vihetik, magától Istentől reátok kötelességül hozatott a segélynyújtás, hogy szükségképen a fegyelmet azon mód szerint kezdjétek meg minden áron, a mint az apostoli egyház szokása helyesnek bizonyította*. Ezen rajz különben egy más indokkal is mentegeti az egyházfegyelem későbbi behozatalát, midőn azt mondja: • Ugyanis, mint mikor a kertészek a maghintésben, a plánták egyengetésében foglalatoskodnak, s látván tornyosodni a felhőket, melyek lassanként, zivataros szélvészszel, csattogásokkal közelítenek, kalyibályokba rejtőznek s kénytelenek a kertnek gyepűvel való bekerítését addig halasztani, mig az égiháború csendesedik; igy lőn a dolgok az ekklézsiai fenyítékre nézve is. (U. o, 412. I.). S a fenti rajz Magyarország egyéb területeire is illik, az egyházalapítás első munkája, melyet megnehezítettek a külső politikai körülmények, majd magában az egyház kebelében is beállott szakadás, nem lehettek kedvezők az egyházfegyelem felállítására. Innen van, hogy a kezdet e stádiumában, hosszú ideig csak halvány, alig észrevehető pár vonást találunk feljegyezve zsinataink végzéseiben is az egyházfegyelemre vonatkozólag. Igy az első erdődi zsinat végzései között csak ennyit olvasunk: »azokat, a kik a mi egyházunkban fennálló intézményeket kárhoztatják, meg kell büntetni*. (Kiss Áron XVI. századbeli zsinat végzései). De hogy miben állott volna ez a büntetés, sehol sincs megmondva ... A második erdődi zsinatról már teljesebb értesítést nyerünk ugyan, midőn azt mondja: »A szent vendégséghez senkit sem kell addig bocsátani, mig a lelkipásztor- vagy dékántól meg nem gvóntattatott és fel nem áldoztatott. Ha kik pedig ro^z erkölcsüek volnának, azokat tiltsák el a szent vendégségtől. A lelkipásztor is hívja fel a hatóságot a maga kötelességére, hogy ha valamely istentelen nem akar járulni az urasztalához, azt első esetben intsék meg, azután, ha nem engedelmeskedik, a gyülekezetben nyilvánosan feddjék meg és tekintsék úgy, mint kiközösítetett, de ezt nem magán gyűlöletből, hanem testvéri indulatból tegyék, hogy mások is megfélemljenek*. (U. o. 33. 1.). Ugyanitt mondatik, hogy mig az istentisztelet tart, nem szabad semminemű munkát végezni, de már nincs megmondva, hogy mely büntetés járt az ezt áthágőkra? — Ennyi csekély nyom található a fegyelemre nézve, egészen az 1562. évben Debrecenben készített hitvallásig, pedig közbe-közbe tarttattak zsinatok nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi részekben is. Az erdődi második zsinat végzése tehát arra enged következtetni, hogy a fegyelem-gyakorlás első eszközei voltak, az intés, előbb magánosan majd a gyülekezetben, s ha a bűnösök akkor sem engedelmeskedtek volna, — a kiközösítés; de hogy ez tényleg is gyakoroltatott-e a lelkészek részéről, vagy csak pium desideriuin maradt, s ha gyakorlatban is lett volna, egyetemesen-e, arról semmit sem szólhatunk. És méginkább, ha volt kiközösítés, volt-e bevétel és milyen volt a kettő? e szűkszavú tudósítás az iránt is kétségben hagy bennünket. Teljesebbeknek mondhatjuk a fegyelmi iníézkedéseket a debreceni hitvallásban, mely a ref. egyház első hitvallásának tekintendő. Ezen már meglátszik a Kálvin után induló részletező boncoló szellem. A bűnöket először is magánosokra és nyilvánosokra osztja. A magánosoknál azt mondja, hogy itt a Krisztustól rendelt fokozatokat kell megtartani; tehát az intésen kell kezdeni, a nyilvánosokról pedig úgy itél, hogy az ilyeneket azonnal ki kell dobni az egyház kebeléből. A kiközösítés ismét kétféle. »Első az elkülönítés, midőn valaki valamely nyilvános botrány s nern főbenjáró bűn miatt különíttetik el az egyháztól, a mig meg nem jobbul és a botrány elhárításával ki nem békíti az egyházat«. Súlyosab, a tulajdonképeni értelemben vett kiközösítés, > midőn az Isten és egyház egyezsége ellen nyilvánosan vétkező, bűnös ragály áltai meglepett és nyilvános romlottság által megfertőztetett keresztyének kilöketnek az egyházból s átadatnak a sátánnak. Mindakét esetben meg van ugyan tiltva az ilyennel való közegyesülés, barátkozás, de mindakét állapotból van még visszalépés az egyház kebelébe, és így e kiközösítés orvosság, nem halál; a mint Ágostonra való hivatkozással mondja a debreceni hitvallás; de már sokkal súlyosabb a kiátkozás, midőn a hittagadó személy, ki káromlásával a Szentlélek ellen vétkezett, átadatik a sátánnak, a végveszedelemrö szánatik, honnan többé nem is nyílik út vissza az egyházba*. De jóllehet, a debreceni hitvallás is hangoztatja, hogy a bűnösöket csak az Isten igéjével kell büntetni, mert ezeket mondja: nem fosztjuk meg őket (tehát a bűnösöket) feleségeik,- gyermekeiktől, más testi javaiktól, mert az nem tartozik az egyházi joghoz*. Mégis más helyen még a halálra adás hangoztatásától sem riad vissza, mikor igy szól: >az irás azt parancsolja, hogy mind a két nemet, férfiút és nőt halállal kell büntetni; igaztalanul cselekednek azért, a kik a nőt megölik, a férfiút megkorbácsolják, vagy pénzbirsággal büntetik, sot tovább még ily borzasztó álláspont hangoztatásától sem irtózik: »ha a parázna nő terhes, meg kell várni inig szül, és a szülés után kell megölni*, de hozzáteszi enyhítőleg »vagy ha megjobbul, meg kell neki engedni*.