Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-08 / 27. szám

Miben áll mostani vallástanitásunk ? Bibliatörténet, hittan, erkölcstan egy kis egyháztörténet. Ezek között egyedül a hittan az, mely a református szellemet erösiti, a többi erre alig-alig hat, mert tankönyveink — nem is emlitve azt, hogy igen szárazak és ridegek, — úgy vannak irva, hogy bármelyik felekezet bátran elfogadhatja tankönyvek gyanánt. Hogy vallásoktatásunkkal célt érjünk, szükséges azért vallástani könyveinket is átdolgoztatni, reform, szelleműebbé tennünk és szükséges vallásuktatásunkat bővíteni, konfesszióink és az új-testamentum egves részeinek tanításával. Ámde ez még mindig inkább az elméleti rész, e mellett a gyakorlatra is kiváló gondot kell fordítanunk. Szükségesnek tartom azért, hogy iskolás gyermekeink — az iskola tartama alatt — minden reggel templomba vezettessenek, a tanítási óra megkezdése előtt és e mellett bizonyos időközökben számukra külön gyermekistentisztelet tartassék a templomban, hogy igy mintegy szokjanak a gyakorlati vallásossághoz is. (Nalam igy van.) Ha ekképen a gyermek megismerte vallását, hitét, ha beoltatott ezen hithez való tántorithatlan ragaszkodás lelkébe, ha tudja, hogy az ő egyháza a legtisztább krisztusi egyház, tudja, hogy az ő egyházának fundamentuma és feje a Krisztus, ha megtanulta szeretni és csodálni Krisztust és felébredt benne a hozzá való ragaszkodás és benne való hit. ha gyakorlatilag is mintegy életszükségletévé lett neki a templom gyakorlása — akkor végeztük helyesen teendőinket az iskolában, akkor a mi növendékünk, ha az élet sokat is lekoptat az ő vallásosságából, mégis mindig marad annyi, a mennyi őt meg fogja tartani jó reformátusnak. A konfirmációi oktatásról nem kivánok bővebben szólni, csak azt jegyzem meg, hogy ekkor nyílik szép tér a lelkész számára megismertetni a növendékekkel egyházunk evangeliurnszerűségét, tiszta voltát, megismertetni hitcikkeinket, beleoltani növendékeinkbe a Krisztusban való hitet s egyházunkhoz való tántorithatlan ragaszkodast. p:zt az alkalmat a legnagyobb buzgósággal kell felhasználni minden lelkésznek, mert a miket üt nyer a növendék, azok fogják vezetni az egész életen keresztül. Itt csak az a megjegyzésem, hogy az oktatási időt kellene egyházkerületi intézkedé-sel hosszabbra szabni (most húsvéttól pünköstig, lehetőleg áldozó-csütörtökig tart). A rendes, vagyis mindennapi iskola kiegészítő részét képezi az ismétlőiskola. Ebbe mind olyanok járnak, a kik konfirmáltak is már. Ezek a serdülők. Ezekre kellene nagyobb gondot fordítanunk, mert itt már értelmes növendékekkel van dolgunk. Itt foglalkozhatunk még egyszer a növendékkel, mielőtt az életbe teljesen kimenne és itt kell újra beoltani annak lelkébe az egyházunkhoz való ragaszkodást, itt megerősíteni a református szellemet, és nem is annyira könyvből való tanítás, mint inkább magyarázatok és a gyakorlati életből, történelemből vett példák által. Sajnos azonban, hogy a lelkész nem ér rá ezek oktatására, tanítóink pedig kevés gondot fordítanak s igy ez iskola el van hanyagolva. A mit az elemi iskolákban kell tennünk, ugyanazt kell, tennünk felekezeti gimnáziumainkban és azon református növendékekkel^ is kik állami vagy magán felsőbb intézetekbe járnak. Gimnáziumainkra ugyan nem bírunk közvetlen hatással mi papok, de meg kell kívánnunk azért, hogy azok szelleme legyen református, legyenek tanárai igazi reformátusok; meg kell kívánnunk, hogy adja meg a gimnázium a mi gyermekeinknek azt a református jelleget, mely életök fogytáig soha le ne törlődjék róluk, hogy legyenek azok bármely pályán, bármely viszonyok között, rendületlen hivei annak az evangeliumi szabadsagnak es gondolkozásnak, mely nem a léha latitudinarizmusban, hanem a ref. egyház és szellem, a ref. vallasosság es erkölcsiség szeretetében, gyakorlásában és ápolásában álljon. Hogv legyenek azok nemcsak e földnek, hanem a mi egyházunknak is savai. Szóval oda kell hatnunk és hatnia a kormányzó hatóságnak és fentartó testületeknek, hogy gimnáziumaink ne legyenek felekezetnélküliek, hanem szigorú ref. felekezeti szelleműek. Ha az azokból kikerülő müveltebbjeink nem tanulták meg becsülni és szeretni egyházunkat, későbben sem fognak ahhoz ragaszkodni, hanem lesznek indifferensek, lágymelegek és ha szándékosán nem is, de rosz példaadásukkal: ellenségek. Hiába jajgatunk és kiabálunk aztán, ha még a kiket lehet és keil is. azokat sem növeljük a tudományok mellett egyházunknak is. Vájjon a pápista iskolák nem kizárólagosan felekezeti szellemben nevelnek-e?! Egy másik és igen fontos ága az iskola körébe tartozó munkásságunknak az, hogy valahára a legnagyobb komolysággal kell foglalkoznunk a nőnevelés kérdésevei és annak mielőbbi gyakorlati megvalósításával. Sajnos, e tekintetben igen elmaradtunk, a leghátál kullogunk. Leánynevelő, nőképző-intézeteink vajmi gyéren vannak, csak gimnáziumainkra fordítottunk eddig nagy gondot, vagyont és áldozatot; nőnevelésünk ügyét elhanyagoltuk. Ez az oka annak, hogy református, sőt papi csaladok is leánygyermekeiket pápista intézetekbe adják, hol aztán örökre elvesznek egyházunkra nézve, vagy legalább is lelkileg annyira elformáltatnak, hogy többé jó reformátusok nem lehetnek. Csak szórványosan vannak leánynevelő-intézeteink, holott minden nagyobb községben, városban, de legalább is minden egyházmegyében kellene ilyennek lenni. Hiszen szükségtelen ennek rendkívüli nagy hatását és jelentőségét bővebben fejtegetni a vallásosságra és egyházunkra nézve. Hiszen tudjuk jól, hogy természetüknél, lelkületüknél fogva a nők járnak elől a vallasosságban, gyülekezeti életünkben a vallásosság ápolói és fentartói leginkább a nők; a vallásos ér/ést első sorban az édes anya plántálja gyermeke szivébe és annak kell őrködni tovább is, hogy az a vallásosság később is református szellemű legyen, de erre nézve neki magának kell első sorban igazi reformátusnak lenni. Hol szerezze meg pedig ezt a szellemet a leendő anya, ha nincsenek megfelelő intézeteink. Arra kell azért törekednünk, hogy a szükség szerint, tehetősebb gyülekezeteink lánynevelő intézeteket állítsanak; arra kell törekednünk, — és ez a legkevesebb, a mit megkívánhatunk és a mit meg kell föltétlenül valósítanunk — hogy egyházmegyénként, alkalmas helyen, legalább egy nőnevelő-intézetet állítsunk. (Ez nem is kerül sokba, van képzett papné stb) Mindaddig, mig ezt meg nem csináltuk, munkálkodásunknak egy fontos tere parlagon marad: mindaddig hiányozni fog az az egyik erős alap, melyen a református szellemet és vallásosságot megingat ha tlanul fölépíthessük. Ezek volnának az iskola köreben, vagyis a különböző iskolákban teendőink a református szellem, az egyháziasság emelésére nézve. Ezeket, vagy ilyest'ele üdvös reformokat kell tennünk, hogy a talajt kellőleg elkészíthessük azon munkálkodás! körünk számára, melynek főtere második (olcon a templom. Ez a mi legfőbb munkaterünk, mert ez az Ur dicsőítésére és az ige hirdetésére rendelt hely, mert itt hathatunk legkiválóbb mértékben híveink eszere és szivére, itt építhetjük azoknak lelki életét. Es ez a tér az, melyen az én tapasztalatom és meggyőződésem szerint minden kálvinista pap híven és lelkiismeretesen működik is; ha egyben-másban talán van is 64