Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1900-07-08 / 27. szám
BELFÖLD. Gyülekezeti teendőink a mai felekezetközi viszonyok között.* Fenti tárgynak fejtegetésére nagytiszteletü elnökünk felhívása folytán a legnagyobb készséggel vállalkoztam, annyival is inkább, mert látom, hogy oly ellenséges törekvések és mozgalmak folynak híveink és egész egyházunk ellen, melyeket elnéznünk, eltürnünk nem lehet, hanem ellenkezőleg megfeszített erővel, kettőzött munkássággal kell a veszedelemmel szemben védekeznünk. Fájdalommal olvasom a statisztika közléseiből, hogy fogyunk és egyre fogyunk. Gyávák, közönyösek, rosz reformátusok, rossz protestánsok lettek a mi híveink. Eladják gyermekeiket, hogy Krisztus igaz követése helyett legyenek bálványimádók. Mert a ki pápistává lesz, az nem lehet krisztiánus,|hanem lesz vatikánus; nem lehet krisztusi, hanem lesz keresztesi. Ös ellenségünk tombolhat örömében, mert a vatikánizmus aklai mind jobban jobban telnek; mi pedig fűzfákra függesztett hegedűinkkel búslakodhatunk. Egy-egy vegyes házasság megkötésénél valóságos harcot kell folytatnunk a gyermekekért és hogy harcunk eredménytelen, arra bizonyság a statisztika. Másfelől ott van a nazarénizmus, baptizmus, a felekezetnélküliség, melyek mind ellenünk törnek és nagyobb részben mind tőlünk szedik híveiket. Hát hol van a régi kálvinista nyakasság, hithüség, a Krisztushoz az ő hamisítatlan evangéliumához s az ezen épült református egyházhoz való ragaszkodás? Tisztelt értekezlet! nem akarom tárgyalni, csak futólag említem azon ellenséges áramlatokat, melyek nemcsak a hivatásánál fogvá gyűlölködő pápista egyházi sajtóban, hanem még a politikai lapok nagy részében nyilvánulnak ellenünk; nem hozom fel az »üldözött katholikus* nevetséges meséjét; nem az ország fő-törvényhozóházában kiadott jelszót, hogy a protestánsokat minden magasabb állami pozícióról le kell szorítani; nem azt, hogy egy tisztelt úr egyedül akar erdélyi püspök lenni; nem azt, hogy Mérk községben (Szatmáron) nem akarták megengedni ref. templom építését (az ottani plébános, a képv. testület és Jakabffy államtitkár) azzal indokolva, hogy a »magyar istentisztelet zavarja a r. katholikusok szertartását* és hogy az építést még az országházban is interpelláció tárgyává merészlik tenni (Molnár János praelatus) »vérlázító* dolognak mondván azt . . . nem, a kath. hírlapok kongresszusi határozatát, mely Magyarország rekatholizálását tűzte célul, — szóval nem akarok több és számtalan eseteket felhozni, csak azt mondom, hogy (községházán megyegyűlésen, országgyűlésen) mindenütt a klerikálizmus üli diadalát, mindenütt türelmetlen, ellenséges irántunk a hangulat; csak azt mondom — a mit úgyis mindnyájan tudunk, — hogy bizony gonosz időket élünk. Hát itt már nem segit a sopánkodás. Tenni is kell. A baj megvan, a veszedelem fenyeget, gondolkodnunk és cselekednünk kell. Öntudatra kell ébrednünk és öntudatra kell ébreszteni népünket is; nem elég csak magunknak ébren lennünk, hanem oda kell kiáltani népünknek is: ébredj, térj magadhoz te közönyös kálvinista magyar, mert mig mély álmodat alszod, az ellenség elszedi magzataitokat és kitúr szent örökségedből. És mivel az ellenség régi, oly régi, mint maga a protestantizmus; a veszedelem állandó és a mostani vehemensebb kitörést csak * Felolvastatott a pesti ev. ref. egyházmegye junius 26-án Újpesten tartott lelkész-értekezletén. mintegy megsokszorozódása a mindig meglévő veszedelemnek, mely ha néha kissé mérséklődik is, de azért soha meg nem szűnik, hanem a jövőben is, mint volt a múltban, folyton ostromolni fog és megsemmisíteni törekszik hitünket, egyházunkat; nekünk olyan fegyverzetet kell felöltenünk és olyan védmüveket kell egyházunk megvédésére állítanunk, hogy azon a pokol kapui se vehessnek diadalt. Nem ephemer baj elhárításáról, hanem állandó veszedelem ellensúlyozásáról és megtöréséről van tehát szó, ennélfogva a mi teendőinknek is nem a felszinen kell történni, hanem a mélyre kell hatni, gyökeres és alapos munkának kell lenni és nem szabad csak elméletinek lenni, hanem oly gyakorlati munkákban és cselekvényekben kell nyilvánulni, melyek jótékony gyümölcseiket külsőképen is meghozzák s egyházunkat erőssé tegyék minden támadás ellenében. Nem ámítom magamat t. értekezlet azzal, hogy valami új és eddig nem ismert fegyverekkel tudnék előállani és mást sem akarok ebben a hitben ringatni — hiszen ha tudnék ilyeneket, bizonyosan előhoznám; de ha nincsenek is új fegyvereink, vannak régiek, csak azokat kell rendbehozni, kezünkbe venni, jól forgatni és győzelmünk bizonyos leend. Az evangélium, a Krisztus igéje az a kétélű fegyver, mely behat a velőknek oszlásáig. Ezzel a fegyverrel kell áthatni szivünket lelkünket és ezt kell bevinnünk híveinknek szivébe és lelkébe is. Az evangéliumból kell kiindulni minden teendőnknek abból kell folyni, evangélium szerintinek kell lenni mindazon munkánknak, melyeket tennünk kell arra, hogy híveink egyházunkhoz való ragaszkodásukban megtartassanak és erősíttessenek. Ezt kell tehát kimondanunk általánosságban és ennek elvei, útmutatásai szerint, ennek körén belől kell végezni munkánkat először is az iskola vagy népnevelés terén. Itt első sorban a mi felekezeti vagy református népiskoláinkról kell szólanom. Ezek még a legtöbb helyen birtokunkban s igy felügyeletünk, vezetésünk és hatásunk alatt állanak. Itt kell tehát kezdeni a mi egyházi, hiterősitő, úgyszólva alapvető munkánkat. Ha az iskolát elhanyagoltuk, a kárt soha többé a legnagyobb erőfeszítéssel sem pótolhatjuk helyre. Az iskola a bölcső, mely mellett nekünk kell dajkáknak lennünk s idomítanunk, formálnunk, nevelnünk egyházunknak leendő embereit. Bátran elmondhatjuk, hogy a milyen iskolánk, olyan lesz egyházunk. Nem mondom, hogy iskoláink rosszak, — habár nem is dicsérem — hiszen tanítunk sok mindenfélét, a mint a törvény megkívánja, csak azt mondom, hogy tanításunkban a főhelyet az értelemfejlesztés foglalja el, az iskolai tárgyak 9 /i0 -ed részben csak erre céloznak, mig a szív nemesítésére, a vallás-oktatásra, a református szellem ápolására, szóval az evangéliumi szellem nevelesére vajmi kevés gondot fordítunk. Pedig be kell látnunk és meg kell ismernünk azt, hogy a gyermek, kilépve az iskolából, a különböző munkakörökben mindig csak az életszükségnek megfelelő ismereteit fogja gyarapítani, de vallásos ismeretét nem; ez csak azon a fokon marad, a minőn volt akkor, mikor az iskolát elhagyta. És még ez is nagy szerencse, ha megmarad, mert az élet még azt a keveset is a legtöbbnél szétrombolja. Oda kell tehát törekednünk, hogy iskolai nevelésünk kezdettől végig a lehető legnagyobb mértékben református, evangeliumi szellemű legyen. Á vallásoktatásra legalább is két annyi idő fordítandó, mint eddig. És vallástanításunk pótlására mindenesetre behozandónak vélném az uj-testamentum egyes részeinek és — bármennyire szörnyülködhetnek is ezen némelyek — még konfessziönknak tanítását is.
