Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-08 / 27. szám

zébe teszik le a hűség-esküt. A papság a világi hatalomtól független s a papság, mint Istennek szentelt osztály, nincs alatta a világi bíróságnak, sőt a világi hatalom van alávetve a papság Ítéletének. Ime ide fejlődött az egyetemes papság eszméje. Az e gyűjteményben körvonalozott álláspontot egy vakbuzgó és türelmetlen klérus igyekezett végkifejlesre vinni. Az őskeresztyén bűnbánati intézményből virágzásra jutott gyónás egy oly népet nevelt, mely teljesen alavetette magát a papságnak; a haldoklók hagyományai, a tized által óriási vagyon halmozódott össze a kezeikben, a hűbér útján. — mely eleinte függésbe hozta ugyan őket a hűbéri uraktól, — de később uralkodójok lettek az alsóbb nemességnek, majd magoknak a hübéruraknak. A papság és az egész világnak feje a pápa levén, a legfőbb úr : a tartományok, az országok, a koronák, a császárságok az ő ajándékainak tekintettek; ő osztogatta a címeket, az adományokat; mindenkit akaratok vak eszközének kívántak tekinteni. S a hol az ellenállás e tekintélyivel szemben csak meg is kiséreltetett, ott mozgásba hozták legfőbb eszközeiket: az egyházi átkot és interdictumot, mely abban állott, hogy egész tartományok lakosságától megvonatott minden papi szolgálat, a templomok bezárattak, a harangok elnémultak, az ohárok és képek fekete lepellel bevonattak, temetések, sakramentumok kiszolgáltatása megszűnt; s a különben is bigott nép »lelkiismerete azon kétségbeejtő helyzetbe hozatott önmagával, hogy vagy a menyországról mondjon le s örök kárhozatra menjen, vagy az egyházzal dacoló fejedelme ellen fellázadjon, a mire az interdiktnm által feljogosítva, sőt egyenesen felhiva volt*. — (Kovács: Egyházjogtan 91. lap.). Jól idézi azért Kálvin Eugeniusnak a pápához intézett szózatából: ^Feljebb valóvá lőttél te, de mire? Nem uralkodásra, mint en arányzom*. Ismét: »Tudjad, hogy metsző kést kellene tenéked hordoznod, az Úr szőlőjének metszésére, és nem királyi pálcát.* Tovább ismét: »Nyilván vagyon, hogy az apostoloktól minden uralkodás megtiltatott.* Hogy a pápai hatalom teljes legyen, azt is vitatták, hogy a pápának jogköre kiterjed még a purgatoriumra is, s a lelkek ott való tartózkodását hosszabbá, vagy rövidebbé teheti, továbbá megkezdődik a bünbocsánat-árulás pénzért, mely különféle egyházi célokra forditlatik. De ez már az elbizakodottság széles határa volt, melyen túl tovább nem lehetett menni. A reformáció hajnalhasadása, Kálvin fegyelmi tanai. Bizonyos szabadabb felfogás már a XII. században kezdett mutatkozni, az egyház kebelében; a papság közbenjáró volta, a bűnbánat igaz lényege már jóval a reformáció előtt vita tárgyává tétetett, egy Wikleff, Huss, prágai Jeromos és mások által, a humanizmus neve alatt, megindított mozgalom! pedig, mely tulajdonképen a tudományokat és művészeteket volt hivatva ujjászülni, s a scholasticizmus posványából a régi klasszikusok forrásához vezetni az elméket: bevitte a szivekbe a vizsgálódás jogainak, szükségének érzetét. Ezek nyomán a papi hatalom hovatovább tért veszít, s a XII. századtól tartott zsinatok főjellemvonása a pápai hatalom fokozatos kisebbítése, bevitele a köztudatba azon felfogásnak, hogy a papság nem áll a laikusok felett, Istentől elrendelt jogi alapon, igy hatalma nem természetes, hanem csinált, mesterséges; de még mindaz, ha szabad igy mondanunk: negatív forradalom volt az e^yhá^ban és társadalombari a kiátkozás, az exkommunikactó, a bűnbocsánat s tu egyházi fegyelemnek egyéb elrettentő fegyverei még ezután is villogtak, habár sokszor nevetett is rajtok a világ. Pozitív alakot e szellemi harc a reformációban nyert, mely az uralkodó egyháztól való ünnepélyes elszakadásban kapott külső pecsétet. — Luthert magát az első lepésre a papi hatalom túlkapása, főkép a bűnbocsánat szemérmetlen árulása indította s az egész szellemi mozgalom azon alapelvből indult ki: felszabadítani a lelkiismeretet a papság nyügeteitől, — a papság tekintélye helyett a szentírás az igazi tekintély, a mi ezzel ellenkezik, az a lelkiismeretemet nem kötelezheti: ez az igazságnak egyedüli kútfeje; és üdvösségemet sem nyerhetem meg papi közbenjárásra, hanem egyedül hit es pedig a Krisztus váltságaba vetett hit által. Nincs más közbenjáró a Jézus Krisztuson kivül. S maga az egyház a hivők közössége s abban a tagok királyi nép, szent papság. Szükséges ugyan, hogy a gyülekezetnek feje legyen a lelkészekben, de azok nem parancsolok, hanem az Isten igéjének szolgái s hatalmat, uralmat az egyház tagjai felelt nem gyakorolhatnak. A tanítás ugyan hivatasböl folyó kizárólagos joguk, de egyéb ügyek intézését tartoznak megosztani a község többi tagjaival. Ezen fő alapelvből indult ki a reformáció. E fő szempontokban mindenik reformátor megegyezett, ha a részletkérdésekben volt is közöttük némi különbség, és mindenesetre tanulságos théma volna az egyes reformátorok szorosan vett egyházi fegyelmi elveit s a gyakorlati eljárásukban köztük fennálló különbségeket felsorolni, de mi jelenleg csak Kálvinnal fogunk foglalkozni, hogy annál könnyebben mehessünk át a magyar ref egyház fegyelmi történetére. Miképen gondolkozott Kálvin az egyházi fegyelemről: megírva találjuk az ő Institúciójában, az emberi elme e fölülmúlhatlan termékében. Az egyház jurisdictioját. ítéleti jogát ő is a kulcshatalomra alapítja. De kulcshatalom alatt nem azon fogalmat érti, mely a pápistaságban gyakorlatban volt, hogy tudniillik: »az ő kulcsaikat minden lakathoz, pléhekhez és ajtókhoz, a mint akarták, mesterséggel alkalmazták*, hanem igyekszik e kérdést evangeliumi alapon eldönteni; midőn kimondja, hogy az nem egyéb elsőbben is, mint az ige hirdetése, mert szükség a hallgatóknak megtudni, hogy az evangélium tudománya nem az apostolok szava volna, hanem Istené; és hogy épen ezért a bűnöknek megbocsátása az Istennek igaz ígérete és a kárhozat, melyet kimondanak, Istennek Ítélete. A kulcshatalom tehát Istennek tiszta igéje, melynek végcélja, hogy a lelkeknek mennyországba jutása megkönnyittessék és teljesen különbözik a világi hatalomtól, melyet a római egyház megszerezni akart, mert az anyaszentegyháznak nincs fegyvere, » hatalma, melylyel büntessen és zabolázzon, nincs birodalma, tömlöce«. Azon korlatlan szabadságvágygyal, — mint az minden újításnál történni szokott, s a reformációval együtt lábrakapott, — mely vágy abban is nyilvánult egyesek részéről, hogy töröltessék el minden fegyelem: Kálvin több helyen rámutat annak hasznos voltára. Főérvei, hogy mint egyetlen község, sem állhat fenn fenyíték nélkül: épen igy van ez az egyházban is. E szempontból azért szerinte az egyházi fenyíték hasonlít a fékhez vagy zabolához, melylyel némelyek, kik a Krisztus tudománya ellen rugdalóznak, megzaboláztaínak és megszelidittetnek; vagy hasonlít egy sarkantyúhoz, melylyel a restelkedők megvagdaltatnak; sokszor pedig olyan az, mint az atyai vessző. Mikor igy kifejti az egyházfegyelem forrását, célját és szükségét: szól annak fokozatairól: Az első fok, melyet minden keresztyénnek, főképen pedig az elöljáróknak vét-