Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-08 / 27. szám

csol neki. Szereti a Sátán nagyon e tartományt, a testnek a tartományát. Test az eleme, mely nélkül nem élhet. Test, melynek nincs egyébb vágya, mint a disznónak: falni, szaporodni, lomhán, könnyen leélni ezt a munkára teremtett életet. Mikor fogja már megtanulni a test, hogy a Sátán lakozása pedig bizonyos veszedelmet, elkerülhetetlen pusztulást hoz reá, akár a godarai disznókra. Hát ez a szerencsétlen vergődő, vértől szennyes, bűntől agyonkínzott világ mikor fogja már megtanulni, hogy el ne küldje a maga határából a szabadító Jézust? Mikor lesz már nagyobb szenvedéseink és nyomorúságunk fájdalma testünk szerelménél? Mert bizony ma is csak úgy van, hogy az emberek mikor látják, hogy a részegest, a paráznát, a tolvajt, a gyilkost, a bűn leányát, a becstelent Jézus szavára elhagyja a tisztátalan lélek, s leszen belőle józan, tisztességes, másénak megbecsülője, felebarátja életének őrizője, szemérmes, igaz, alázatos lélek, megdöbben, csodálkozik, de azért Jézust be nem veszi. Mert látja, hogy feltétlen Úr, s neki épen úgy el kellene hagyni még kedves bűneit is az 0 szavára. Inkább szereti hát bűnét, mint szaba-Mikor értjük meg már, hogy nincs szabadító rajta kivül? Oh! mi boldogtalan emberek, szerencsétlen nép, mikor nyitjuk meg a mi városainkat az egyetlen Szabadító előtt? Mikor szűnünk meg már elutasítani Őt, ajtóink elől, balgatag móclra? Mikor tanít meg sok nyitott sebünk, hulló könyűnk, nehéz fájdalmaink, a bűnnek körülöttünk való őrjöngése, gyilkolás, gyalázat, boldogtalanság, hogy téged Édes Jézusom befogadjunk, soha el se bocsássunk. Avagy nincsenek-e férfiak, avagy az Úrnak anyaszentegyháza nem megszabadított lelkekből áll e? kik tanúbizonyságot tehetnek arról tiznél több városokban, hogy »mely nagy dolgokat cselekedett velünk az Úr«. Hányszor vérzett, szenvedett, lakott koporsóban szinte a magyar ev. ref. egyház, nemde mindenkor megszabadíttatott? S van e olyan lélek, van-e olyan keresztyén sziv, a ki nem szenvedett volna erőtlenség ós a gonosz lélek miatt ós ha keresett, ne talált is szabadulást 0 általa? Hol vagytok, kik erőtlenségben gyámot, gyászban vigasztalást, kísértésben erőt, leveretósben reménységet, félelemben biztatást, szégyenből kimenekülést, bűnből megváltást nyertetek 0 általa, hogy nem hirdetik az 0 nagyságos dolgait? Fel, fel ! a kinek fáj ennek a világnak elvettetett állapota, a kinek sajog a szive annyi testvérünk boldogtalanságán, a ki igazán szabadnak, függetlennek szeretné drága nemzetünk, fel! hirdessük a mi Jézusunk erejét, beszéljük meg csodálatos dolgait, hívjuk segítségül a világot megszállt gonosz lélek ellen, mert annak a száma légió. Gergely Antal. Az egyházfegyelemről. Tanulmány. Irta: Péter Mihály kisazari ref. lelkész, egyházmegyei aljegyző (Folytatás.) A fegyelmezés az ősegyházban s a fokozatos elfajulás. Első csirája a papság fegyelemre vonatkozó kizárólagos hatalmának az a tudósítás, a mely szerint az egyház kebelébe visszakívánkozó bűnös csak úgy juthat ismét az egyház tagjainak közösségébe, ha a papság kézfeltétellel visszaveszi. Később, midőn magában a papi rendben is fokozatok jönnek létre, bonyolultabbá válik még a fegyelmi eljárás is. Érdekes e rendi fokozat kifejlődését figyelemmel kisérni, hogy meglássuk, mint alakul át az eddigi természetes fegyelem is. E fokozat a második század elején állhatott elő, mert Ignatius már beszél arról, hogy az egyes gyülekezetekben az egyes presbiterek a többiek felett hatalomra emelkednek, a tanácskozást vezetik; előbb ugyan még csak mint primus inter pares, de később határozottan különböztetett elsőbbségi jogokkal a többi presbiterek felett. Ezért irja Irenaeus 170 körül: »A presbiterek tartoznak engedelmességgel a püspöknek*. Később aztán mint emelkednek a falusi püspökök felé a központokban, a városokban székelők, ezek felé ismét egy, a római, arra később térünk rá. Most csak annyit jegyezzünk meg, hogy a néptől magát mindenben megkülönböztetett papi rend előállásával elveszti régi természetes folyását a fegyelem i?. Már a második században divatba jő, hogy a bűnösnek a bűnbánat 4 fokozatán kell átesnie. Az ehő fokon a bűnbánók a templomajtónál állottak, s a papokhoz és a községhez felvételért esedeztek II. falcon elkülönített helyen hallgathatták az egyházi beszédet és a szentírást, de az imát nem hallgathatták. III. fokon részt vettek az ima hallgatásában, de térdelve, a többiektől megkülönböztetőleg. Végül a IV. fokozaton az egész istentiszteletben résztvettek, az úrvacsora kivételével, melyben csak akkor részesülhettek, midőn megjobbulásuknak nyilvánvaló jelét adták. E négy fokozat közé esett az a sok külső megalázkodás, melyen a bűnösöknek át kellett esni ; milyenek voltak: a bőjtölés, zsákruhában, hamuban és porban ülés, sóhajtozás, siránkozás, esedezés a község előkelő tagjaihoz; a gazdagabbakra nézve ezek mellett még a jótékonyság gyakorlása. De e nagy szigorúság azt eredményezte, hogy a nehéz próbáknak nem vethetvén alá magát mindenki, divatba jött a bűnöknek halálos és nem halálosokra való osztályozása. Halálos bűnnek tartották a gyilkosságot, eretnekséget stb., nem halálosnak a kisebb bűnöket. Már ez osztályozás is helytelen s ellenkezik a Krisztus tanaival ; de még nagyobb baj volt, hogy megkülönböztettek közönséges és felsőbb erkölcsiséget; az elsőktől nem igen követelték a világ megvetését, az utóbbiakhoz pedig sorozták azokat, a kik valamely különös erények altal