Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-01 / 26. szám

galom; nem eszme, nem is az isten gondolatában élt eszményi világkép, mely a tapasztalati világ létét megelőzte, hanem az az örök isteni kijelentés, mely az Isten valóságos benső világát, szelleme legbensőbb életét, igaz lényegét juttatja kifejezésre; az az örök istenige, mely minden lét alapja, elve, forrása, élete, de egyszersmind végső célja is ; az az örök istenige, melynek hivatása, hogy megvalósuljon mindenekben, mely testet öltött, de ma is él e világban, mert rendeltetése, hogy testet öltsön minden egyes emberben, hogy áthassa az egész világot s általa és benne minden térd meghajoljon annak imádására, a ki éltet mindent. Ez istenigét az evangelista szerint elsőbb is az örökkévalóság illeti meg. »Kezdetben volt az ige*. Kezdetben, a mikor még az Istenen kivül semmi sem volt, az ige már volt. S hol volt akkor a világ ? Az Isten akaratában. Az ige a létet és igy az időt is megelőzte. — Mert idő csak ránk nézve van, Istenre nézve csak az örökkévalóság létezik, melyben az ige is Istennel együtt volt. Minden más lett; az ige volt. Ezért az ige örök, praeexistens; tehát öröktől s igy örökké existen*. »Ég és föld elmülnak, mondja az Úr, de az én beszédim soha el nem múlnak.* Ott áll tehát az ige az örökkévalóság és a múló lét határán. E kettőt elválasztja, de egyúttal össze is köti egymással. A kapocs ő maga, a ki fél is vette önmagába, egyesítette személyében az örök és a mulandó ellentétes két birodalmát. Nem is lehetett az másként. A mi örökkévaló, az egyúttal mindenütt jelenvaló is; be kellett tehát a földi létbe is mennie. Meg is tette, a nélkül azonban, hogy örökkévalóságát elveszítette volna. Ezért az örök ige emberré lett. De hol volt ez az örök istenige, mielőtt még e világ létesült? Megfelel rá az evangelista: »Az ige az Istennél volt«. Mig az előbbi kifejezés az ige praeexistenciáját, addig ez az ige hollétét és hovatartozását fejezi ki Az ige Istennél volt. Nem helyileg, mintha a metathron példájára az Úr mellett állana, hanem nála volt, oly módon, mint az embernél a még ki nem mondott szó. Az Istennél volt, mert még nem közölte, nem jelentette ki. Ezért az ige az Isten benső lényege maga. Az embert is a a szaváról ítéljük meg; az Isten is arról ítéli meg az embert, a mi a száján kimegy, mert az az ő benső világát tárja fel. Isten lényegét az ő szava, igéje tárja fel a világ előtt. Ezért is az ige az Isten lényegének megjelenése; szándékának, tervének kifejezése és megvalósítása. Természetes tehát, hogy az ige és Isten minden gondolata közös, minden akarata azonos, minden célja egyező. Igy jutunk el az ige második fő tulajdonságára, istenségére. »Isten volt az ige*. Az ige nemcsak praeexistens, hanem coexistens is. Az iget már a héber vallásos képzet körben is gyakran találjuk Isten helyett. De azért a kettő sohasem olvad fel egymásban. Az evangélista teljesen a héber vallásos képzetkörben mozog, a mikor az ige istenségét hirdeti. Ha az Isten lényegét íejezi ki és képviseli, akkor Isten. De azért a kettő össze nem olvasztható. Ezért emeli ki kétsze.- is nyomatékosan : »Ez az ige volt az Istennél*. Lényegileg egy ez a kettő; de különös viszonyaik alapján külön névvel kell őket illetni, s külön léttel is birnak. A megkülönböztetés és kettéválasztás bizonysága az is, hogy nem nevezi az igét ó íhóq-nak, hanem csak fteó^-nak. Nem véletlen ez. Mert jól mondja Chemnitz, hogy a szó artikulussal az Istent personaliter. artikulus nélkül pedig az Istent essentialiter jelöli. S itt az istenlényegiségről van szó. Világos azonban, hogy itt az ige istensége nem esetleges valami, holmi járulék vagy tulajdonság, hanem a lényeghez tartozó, mely nélkül az ige nem volna az, a mi. Ha csak tulajdonság volna, akkor fl-sws = isteni állana, de itt a főnév magát a lényeget jelenti. Termeszetes is ez, mert hiszen az istenige az Isten lényegét tartalmazza és juttatja kifejezésre; ezért hát benne az istenség teljessége. 7rXY]ptüp.a, lakozik. Lényege szerint tehát Isten; de még sem maga az Isten, hanem, bár lényegük szerint nincsen köztük különbség, mégis külön kell őket egymástól választani. Ily értelemben mondja magáról Jézus is: »Én és az Atya egy vagyunk.* »Én és az Atya* a személyek különállását, »egy vagyunk* a lényegbeli azonosságot jelzi, a mint azt az egyházi ó(j.oooaí« tanában is találjuk. Az ige istenségéből természetesen következik, hogy a ki az igét hallja: magát Istent hallja ; a ki az Igét befogadja : magát az Istent fogadja be, mert ez az ige, és semmi más, volt kezdetben az Istennél. Minden más pedig, még az ég angyalai is lettek, csak az ige örök és isteni. Istenhez való eme viszonyából világos, hogy az ige az Isten akaratát, határozatát, gondolatát nyilatkoztatja ki. Ez pedig az örök boldogság, az üdv maga. Ezért az ige az üdv. Ez üdvakarat máskor is, sokszor és sokképen kijelentetett. Maga a természeti világ, sőt általán a lét is ennek kifejezése. De ez is mind az ige által lett. Ezért itt is az ige a kijelentés maga. Az egyes jelenségek és tünemények is, valamint a próféták s az Ur egyéb küldöttei, kik az emberiség életének nagy fordulóin állanak; nemkülönben az igazság, erény, szentség, szeretet hirdetői, harcosai, vértanúi, s a kik csak az istenországának útját egyengetik: mind az isteni örök üdvakarat kijelentői. De ezek is mind az igéből táplálkoztak; abból az igéből, a melyet felismertek a világ jelenségeiből. Abból az igéből, a mely a maga teljességében, mint élő istenige, csakis a Jézus Krisztusban öltött testet. Ez a Jézust Krisztussá tevő istenige volt kezdetben az Istennél, ez volt az Isten lényege. Ha kezdetben már az Atyánál volt, akkor az igéből indult meg maga a kezdet is. Ezért természetesen következik az ige harmadik főtulajdonsága : az alkotó hatalom és képesség. Az Isten önmagában önmagának teljesen elegendő ugyan, de véghetetlen kegyelméből kiterjeszti az Ő boldogságának teljességét inasra is. Szeretetből és bölcsen