Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-01 / 26. szám

világot alkot, hogy azt a maga boldogságába emelje, üdvözítse. Ez az örök isteni határozat, melynek megvalósítója az istenige. »Mondotta Isten: legyen és lön*. Valóban úgy van tehát, a mint az evangélista mondja: »Minden általa lett és nélküle semmi sem lett, a mi lett*. (Ugyanezt mondja az ó-testamentum is. (Zsolt. 33, 6.) A kezdet tehát az igéből s az igével indult meg. Itt az alfa. De az ige nemcsak tudott az isteni akaratról, hanem annak megvalósulásánál közre is munkált; sőt hozzá volt az kötve. Isten volt az akaró, a teremtő, a mint a Zsidókhoz irt levél 3, 4 is mondja: de az ige volt annak a cselekvésnek a szerve. Én látok, de a szemem az én látásomnak a szerve. így az istenige nem maga a világalkotó, mert benne csak az isteni teremtő akarat jut kifejezésre. Én akarok látni, de ennek véghez vitelére a képesség a szememben van. Mig az ige el nem hangzik, az akarás nem lép a valósulás állapotába, nem létesül az akarat tárgya. Az isteni kinyilatkoztatással, tehát az igével egyidejűleg létesül minden, a mint azt Pál is mondja Kol. 1, 16 ban: »Ő benne teremtetett minden*. Hogy szerzőnk a páli tá rcávra, tehát a mindenség helyet az általánosabb Trávta szót használja, azzal csak az alkotás mindenre kiterjedő voltát akarja jelezni. — Minden, tehát mi is, mind ő általa teremtettünk. Az Úr mondta: »Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra*. Ezért az ember ellenállhatlan vágya az isteni után: ezért az ige után való önkénytelen sóvárgás. A természetes az volna, hogy a kinek képére teremtettünk, annak képe éljen sziveinkben; a ki adta, azé legyen egész életünk. Ámde az ember természeti állapota visszás állapot, romlott állapot. Az ige és az ember viszonya igy egészen világos; az ige az ember élete, mindene, földi és mennyei boldogsága. De világos ezekből az ige és a teremtettség viszonya is. Mert ha minden általa teremtetett, akkor az ige praeexistens, tehát nincs e világhoz kötve, mert a mester a müvet feltétlenül megelőzi. De ép ezért nagyobb és fenségesebb is az egész világnál, mert hisz e világ az ő kezeinek munkája, s igy, mert lett, el is kell múlnia. S végül ebből folyólag ura is az egész világnak, mert a ki mit alkot, övé az egészen, joga van felette. Nem lehet figyelmen kivül hagynunk a gyakorlati feldolgozásra alkalmas és hálás ama különbséget sem, mely a keresztyén és nem a keresztyén világnézetek között van. A nem keresztyén világnézetek deisztikus vagy pantheisztikus szempontjai valóban kicsinyesek és minden emelkedettség és megnyugvás nélkül valók, amaz emelkedett és fenséges keresztyén felfogás mellett, hogy a világban, a mint mindennek alapja, úgy mindennek törvénye, éltető lelke és végső célja is az Isten szeretet-határozata, üdvözítő akarata, igéje. Mert a ki által teremtetett, az által áll is fenn a világ. Ezért az egész világnak nemcsak fizikai, hanem szellemi, erkölcsi és örök élete is az istenigében gyökerezik: »Benne élet volt*. Az ige az élet, mert Isten lényege maga. Minden élet belőle fakad, belőle ered, belőle táplálkozik. Minden élet középpontja az ige. Nélküle nem volt élet, mert nem is volt lét. Ma sincs. A mi van : általa van, — a mi él: belőle él; a mi élni fog: benne fog élni. Ezért az ige valóban maga az élet. Nem fér hozzá még csak a képzete sem az enyészetnek, halálnak, elmúlásnak. Ki az igében él, ha meghal is él. Krisztus, mint az élő ige, nem láthatott halált; neki örök élete volt s van. A kiben a Krisztus él, miként Pál mondja, nem ő él többé maga, hanem a Krisztus ő benne, s igy minden nap meghal, hogy éljen a Krisztussal örök életet. A ki az igét befogadja, már itt örök élete van. (Folyt, köv.) Raffay Sándor. BELFÖLD. A pesti ref. egyházmegye lelkészi értekezlete. A természeti aratás nagy és fontos munkájának megkezdése előtt értekezletre gyűlt össze f. hó 26-án, Újpesten a pesti ref. egyházmegye papságának jó nagy része s gyűltek össze a budapesti ref. theol. akadémia tanárai s az egyházmegye tekintélyes világiai közül többen, hogy tanácskozzanak a Icllú aratás még nagyobb és fontosabb munkájáról. A természetben hivogatólag int felénk az érett kalász, mintegy azt mondva: jer, vágj le, gyűjts be csűrödbe, hogy táplálhassalak. De ha Isten kedvező kegyelméből elégségesen, vagy épen bőven kínálkozik is a természeti világban az aratni való, — még bővebben kínálkozik az a lelki világban. Az Úr szavai mindig igazak, de ma talán kétszeresen azok: »Az aratásra való gabona bizony hogy sok«. Sok, »de az arató kevés* ; még mindig habozva á,llunk a nagy munka előtt; félünk mintegy annak terhességétől és az arató eszközök még jó részben életlenül, rendbehozatlanul hevernek körülöttünk. Épen azért jöttünk tehát össze, hogy az aratás nagy munkáját megbeszéljük, — arra egymást bátorítsuk és arató eszközeinket megélesítve, rendbehozva, kiálljunk munkálkodni a világ mezejére s betakarjuk az Úr csűrébe az érett kalászokat. Vajha elérhettük volna célunkat! De ugy láttuk, hogy bizony még mindig vannak közöttünk olyanok, a kik részint közönyösen veszik a dolgot, részint pedig, megszokva a régi sablont, gyanakodva és kételkedve tekintenek az aratás ajánlott újabb eszközeire. Úgy látszik, hogy még mindig csak a magunk kárán való okulás idejében élünk, s a munka nem tud megindulni úgy, a mint kellene. Más kárán tanul az okos, — a maga kárán a magyar, — mondja a példaszó, s úgy látszik, hogy ennek a lelki aratás dolgában is be kell rajtunk teljesülnie. De azért nem esünk kétségbe. A magyar, ha a maga kárán is, de megtanul okosnak, elővigyázónak lenni ; — majd megtanulunk mi is. De menjünk sorjában. Délelőtt 10 órára gyülekeztünk össze Mády Lajos újpesti lelkész vendégszerető hazában, s innen testületileg vonultunk át az Úr hajlékába,