Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-01 / 26. szám

határoztatnék a viszony, melyben a tagok a társulattal szemben állanak és állaniok kell, — annál kevésbé allhat fenn egy ország; mert e kapocs nélkül a társulat felbomlik, kitűzött célját teszi kockára. A test tagjainak viszonyát kell itt figyelembe venni, melyben vannak a fő és a végtagok, egymásnak, kölcsönösen szolgálva. Erre céloz Pál apostol, midőn az egyházi társaságban az egyes tagok szerepét igy jelöli meg: ő adott némelyeket apostolokat, némelyeket pedig prófétákat, némelyeket evangélistákat, némelyeket pedig pásztorokat és doktorokat, a szenteknek egy testbe való kötöztetésére... Hogy ne legyünk többé gyermekek, kik habozzunk és idestova hajtassunk a tudománynak akármi szele által. . . Kiből az egész test szép renddel és móddal egybeszerkesztetvén és kötöztetvén minden tagoknak egybebocsáttatások által,... atesthez illendő nevekedést vészen, magának felépíttetésére a szeret által.* (Eféz. 4: 11, 12, 14, 16.) A ker. gyülekezetek magva a jeruzsálemi volt; itt keresztelkedett meg az első pünköst ünnepén mintegy 3000 ember, Péter hathatós prédikálására. Ezen első gyülekezet után mihamar több jő létre. Az apostolok ugyanis szétmennek térileni, keresztelni, gyülekezeteket alapítani. Ez maga után vonta a többféle hivatal felállítását is. Az apostolok ugyanis nem lehetvén jelen minden megalapított gyülekezetben, a felállított gyülekezetek élére mindjárt kezdetben presbitereket és diakónokat rendeltek. Ez utóbbiak álltak férfiak és nőkből, vegyesen; tisztök lévén a közös vagyonra való felügyelet, az egyház anyagi ügyeinek intézése, a közasztalnál való szolgálat; mig az elsőké a tanítás, az ige hirdetése. De a presbiterek mellett bárki is hirdethette az igét, a ki arra hivatást érzett magában. Az apostolok pedig, mint a kik a Jézustól vett küldetés folytán kiváló tekintélynek örvendettek, a legfőbb felügyeletet gyakorolták. Az apostoli egyházban tehát már kezdetben három hivatali fokozat fejlődött ki, t. i. az apostoloké, mint legfőbb felügyelőké, a presbitereké, és végül a diakónusoké. Tényleg azonban csak két hivatal volt, t. i. a presbiteri és a diakónusi, mivel kezdetben presbiter és episkopus egyet jelentett, az első jelezvén a kort, az utóbbbi a hivatali állást; s az apostolok nem voltak, egyebek mint episkópusok, primus inter pares. Jól mondja azért Marheineke >Bischof: war und hiess der Presbiter, weil seine Thátigkeit und Fürsorge ihn mit einem solchen bestimmten Verein vernüpfte; diese so bestimmte Thiitigkeit des Presbiters wurde in ihm, als die eíriaxoTCTj bezeichnet. Die Aeltesten (Presbiter) waren die Aufseher (Episkopen) der uranfánglichen Christenvereine und sie waren diess, weil sie die an Altér Einsieht, und Frommigkeit ausgezeichnet waren*.* Természetes azonban, hogy maga ez egyszerű hivatali fokozat is csak lassú fejlődés eredménye volt. Kik gyakorolták tehát már ezen első korban a fegyelmet? Kiknek kezébe volt letéve az egyházban a jó rend fentartása ezen első viszonyok között ? Mert hiszen ilyenre már mindjárt kezdetben gondolni kellett, a tan tisztaságára való felügyelés miatt, az egyházba korán becsúszott szakadások és visszaélések meggátlása végett; főképen pedig, a pogányok részéről feltámadt üldözések és ellenséges magatartás szempontjából, melyek a megalakult társulatot könnyen veszélyeztették volna? Az apostoli egyház autonomikus jelleméből következik, hogy maga az egész gyülekezet gyakorolta ezt. Fő felvigyázók ugyan az apostolok lévén, a fegyelem feletti legfőbb felügyeleti jog is az ő kezökben volt; ezért látjuk, hogy Pál apostol több levelében a gyülekezeteket * Piact. Tbeol. tl k. 86 lap. meginti, sőt a korinthusiakat vesszővel is megfenyegeti, mondván: »Mit akartok? vesszővel menjek-e hozzátok, vagy szeretettel és lelki alázatossággal*; sőt Péter apostol Anániást és Safirát halállal bünteti (Apóst. Cselek. 5: 1 —10.); — de mégis a fegyelmi jog az egyháznak közvetlen joga volt. Az ítéletet, az elöljárók, az autonomia természetéből kifolyólag a gyülekeze'i tagokkal együtt gyakorolták . . . A fenyíték rendszere az apostoli egyházban, a mint a bibliában megírva találjuk, a következő volt. Az első fokozat volt, midőn a bűnös az ellene vétő által csak négyszemközt intetett meg; a második az intés két vagy három tanú jelenlétében, és csak azután panaszoltatott be a gyülekezetnek, illetőleg annak képviseletének, a vének tanácsának, mely testület az illetőt a gyülekezetből kivetette, vagyis a mint Pál apostol mondja, a sátánnak átadta. A kivetettel társalkodni, együtt enni és inni nem volt szabad, a mint Pál apostol az I. Kor. 5. részében világosan megszabja. Ha pedig az ilyen kivetett ember megjobbulásának jelét adta, ismét visszavétetett. a gyülekezet kebelébe. S mivel a keresztyénség hivatása volt, hogy erkölcsileg megtisztítsa a világot, készítsen az Istennek igazán élő népet: természetes, hogy az egyházi figyelemnek ki kellett terjedni mindarra, a mi ezzel ellentétben állott, vagy azt akadályozta. A keresztyénség egy pogány, babonás, erkölcsileg elzüllött társadalomban ütvén fel tanyáját: felemelkedett vallásos tudat és tiszta erkölcsiség által akart a pogány világból kiemelkedni, s a ki ilyen kellékeket felmutatni nem tudott, az nem tartozhatott a ker. vallás kebelébe. Ezért a fegyelem kiterjedt a test és lélek minden gonosz kívánságainak megfékezésére. Érzéxi gyönyörök, lelki fogyatkozások mind méltó Ítéletet követeltek. E gyülekezeti autonomia és az egyetemes papság eszméje, mely szerint mindenki királyi nép, szent papság volt még gyakorlatban is, később háttérbe szorulni, enyészni kezdett Mi okozta ezt? Minden kétségen kivül a viszonyok hatása. Tudjuk, hogy már az apostolok életében nagy volt a harc a zsidókból és a pogányokból lett keresztyének között; a hittani kérdések különböző felfogása már ekkor szétszakadozottsággal fenyegette az egyházat ; de az apostolok tekintélye mindig elég volt ezt lecsendesíteni. De minthogy halálok u'án is tartott a harc, hogy az egyház fel ne bomoljon, a keresztyénségben bizonyos erős szervezet létesítése által kellett az egységet biztosítani. Igy állott elő lassanként a klérus vagy a papi rend, szemben a laikusokkal. E rend most már nem csupán ordo ecclesiasticus, hanem ordo sacerdotis; vagyis a klérus fogalmához hozzánő az a tudat, hogy az addig egyetemes papság eszméjéből mindenkivel közös szolgálatot, főképen az úrvacsoraosztást csak ő végezheti, mig a laikusok a gyülekezetnek egyszerűen csak tagjai. A kifejlett papi rend pedig kizárólagos papi jogokat követelt megának: igy a fegyelem gyakorlását is magához ragadta. (Folyt, köv.) ISKOLAÜGY. Német egyetemi élet. II. Az a rendszer, hogy a régi egyetemeken a tanulókat egész éven át fölvették, természetszerűen magával hozta, hogy szünidőkről a szó mai értelmében szó sem