Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-24 / 25. szám

szavai azok, melyeket a haldoklók ágyánál, vagy a nyitott sír előtt hangoztatunk. Járjátok körül a temetőket, keressetek ott olyan szót, mely biztos reménységet fejez ki, s csak a keresztyének sírkövén találhatjátok föl azt. De mily hatalmas e szó ezen a helyen! mily nagy és erőteljes, s mennyire érezzük, hogy a reménység mindörökre össze van kötve a Krisztussal! Megragadó bizonyítékát láthatjuk ma ennek a világ gondolataiban. Mig egyoldalról rámutatnak a keresztyénség lenyugvó napjára, mely kialudni készül, hogy soha többé föl ne keljen, — a másik oldalon, az ős Kelet mélységeiből nem egy új nap, hanem egy sötét árny emelkedik : a Buddha-pesszimizmus, mely, úgy mondják, a modern bölcseség elfogadott vallása leend, s mely vallás ez egyetlen szóban foglalható össze: megsemmisülés, a halál megsemmisülése az éiet után, mely nem egyéb, mint fájdalmas megpróbáltatás, mely után nem következik új élet. Arra szólítnak föl tehát bennünket, hogy jövendőnk jelszavául azokat a szavakat tűzzük ki, melyeket Szt. Pál az ó-kori pogányság küszöbére irt: »Isten nélkül, remény nélkül*. Talán jó is, hogy igy történik, legalább majd megnyílnak mindenkinek szemei. Tudni fogjuk, kit akarunk követni és szolgálni. De én bizom a szegények, a betegek, az elnyomottak és a megszomorodottak tanu-bizonyságában. Ők voltak az elsők, a kik Jézusnak hódoltak földi életében, s most is ők az elsők, a kik vallást tesznek az ő hatalmáról. Jól tudva, hogy nyomorúságaikra nincs a világnak orvossága: vágyaik és imáik a Jézushoz szárnyalnak, a ki megvigasztal, tegnap, ma, mindörökké. Bevégezve elmélkedéseinket, a Jézus örökkévalóságának gondolatából nagy erőt meríthetünk hitünknek, nagy vigasztalást szivünknek és nagy bátorítást keresztyén munkásságunkhoz. Nagy erőt hitünknek. Mély forrongások és megrázkódtatások századában élünk, az úgynevezett szükséges rombolások századában. Sok dolog összedőlt, melyet örökkévalónak gondoltunk; sok rendszer, sok külső támasz, melyekre az egyház talán nagyon is számított. Nos hát, ha evvel a ténynyel szemben kétség és félelem vesz erőt lelkűnkön, jusson eszünkbe, hogy minden elmúlandó fölött ott van Az, a ki állandó; hogy ha nélküle semmink sincs, vele mindenünk megmarad és pedig annál inkább, mennél inkább nem számítunk semmi egyébre, csak 0 reá. Nagy vigasztalást szivünknek. Előbbre, előbbre haladunk az éleiben s az elválások egyre szaporodnak. Vannak köztünk olyanok, kiknek a családi tűzhelye szét van dúlva; vannak, kik ezentúl egészen egyedül vándorolnak az élet útjain, és nem csak a halál támaszt betölthetetlen űrt egyikünk-másikunk életében, hanem, fájdalom, gyakran a félreértés, családi hűtlenség, egykori barátság tragikus és fájdalmas megszakadása. S mi maradna akkor vigaszául szivünknek, ha nem az a legistenibb és a legemberibb valóság: a Krisztus, a ki mindig ugyanaz szeretetének és gyöngédségének összes kincseivel?! Ő velünk volt tegnap, velünk van ma, velünk lesz, ha minden elhagy is; veiünk lesz mindvégig, utolsó küzdelmeinkben s a haláltusa végső sóhajában. Nagy bátorítást keresztyén munkálkodásunkhoz. Ha semmi sem oly kétségbeejtő, mint az a tudat, hogy a megsemmisülés számára dolgoztunk ; ha semmi sem oly keserű, mint ha igy kell szólanunk romjai fölött annak, a mit építettünk: »Hiábavalóságok hiábavalósága, minden csak hiábavalóság*, úgy semmi sem ér föl a gondolattal, hogy örökkévaló ügyet szolgálunk, s hogy olyan épülethez hordjuk a köveket, mely dacolni fog a századokkal. Ez a keresztyénnek szent meggyőződése, kedves testvéreim. Mikor Nagy Károly hatalmas kézzel újra helyre állította a Gézárok müvét; mikor diadalmas kormánybotja alá gyűjtötte Németországot és Helvéciát, Itáliát és Galliát, — a világ bámulva szemlélte ezt a birodalmat, mely a Baltitenger partjaitól a Pvrenékig, s az Alpesektől az óceánig nyúlt. S ím, egy napon az agg császár, megelégelve a a dicsőséget, a Szajna partján fekvő palotája ablakánál ült és szemei megteltek könyekkei, s mikor szomorúságának okát kérdezték, a szántóföldekre és a gyümölcsöskertekre mutatott, melyeket a folyón fölfelé haladó normandiai rablók fölégettek, s így szólt: >Ha már életemben ilyeneket cselekesznek ezek a barbárok, mi lesz majd énutánam ?« Mi lesz majd énutánam? íme a világ hatalmasainak utolsó kérdése, hívják bár Sándornak vagy Caesarnak, Nagy Károlynak vagy Napoleonnak, s ime utolsó kérdése a nagy gondolkodóknak, legyen bár nevük Plátó vagy Spinosa, Leibnitz vagy Hegel. Mindegyiket fenyegeti a változásnak gondolata; mindegyik fél az örökösödő utódtól, a ki egyúttal az örökség szétrombolója is lehet. De mi örökkévaló urat szolgálunk. Tetszett Istennek, — igy szólt a próféta — hogy az örökkévaló birodalom az ő vállán nyugodjék. Ez a váll nem fog meghajolni soha: ez a birodalom örökké fönn áll. S azért az egész keresztyén egyházzal igy szólunk mi is, a keresztyének régi Te Deum-ának szavaival: »Te vagy a dicsőség Istene, óh Krisztus«, s hozzáteszszük az Irás szavaival: »Az egek elmúlhatnak, de te örökre fönnállsz; elromolhatnak, mint az elhasznált ruhadarab, s ujjal váltathatnak föl, de te mindig ugyanaz maradsz és a te esztendeidnek soha se lesz vége; ugyanaz vagy és leszesz óh Krisztus, tegnap, ma és mindörökké. Bersier után franciából Vargha Gyaláné. TÁRCA. Az ördög és a gazdag ember. (Mese Heltai Gáspár után.) Tönkre ment a régi gazda, Más világ van, más nagyon, Ha nem számolsz, haj, mi haszna! Elpárolog a vagyon: És az ősi telkeden Úrrá lesz az idegen.