Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-17 / 24. szám

Gondolatok a logos-kérdésről. (Folytatás.) A hegeli kritika a keresztyénség kezdeteinek vizsgálatában már a kiinduló pontnál iszonyúan téved. A Jézus tökéletes személyiségét semmibe sem veszi. Nyilatkozatainak értékét, isteni mivoltát megállapítani nem képes. Sőt szánt-szándékosan elhomályosítja az azokban nyilvánuló fényt. Jézus személyiségét félre kell tolnia s Péter és társa munkájának értékét le kell szállítania, mert máskép a hegeli thémák mindjárt az indulásnál hajótörést szenvednek. Hiszen, ha a Jézus Krisztusból az isteni tökéletes élet ereje áradt ki a tanítványokra; ha a szent lélek a Jézus személyiségére és munkájára vonatkozólag annyira megvilágosította, hogy bár nem isteni tökéletességgel, de mégis kellőleg elkészítve az apostolkodásra, az Isten országa terjesztésére megindulhattak; ha a Jézus személyiségét a maga isteni fényében állították a világ elé s a legbuzgóbb zsidóktól is megtérést, új élet megkezdését követelték: akkor, eltekintve a Jézus Krisztus isteni személyiségétől, az első keresztyén gyülekezetek sem lehettek oly zsidóskocló s az igazi keresztyénség ereje nélkül szűkölködő társulatok, a milyeneknek azokat a hegeli kritika tartja. Hogy Pálnak volt küzdelme Péterrel, azt jól tudjuk, s e küzdelem természetét mindjárt meg is világítjuk ; de másfelől utalunk Pálnak egy feltétlenül döntő nyilatkozatára. Gal. t, 13-ban azt mondja az apostol : felette igen háborgattam az Isten anyaszentegyházát. Ugyan mit jelent ez? Talán azt, hogy Pál egy durványában mutatkozó, zsidóskodó oly keresztyénséget talált, a mely még nem is volt igazi keresztyénség? Nem. Pál határozottan elismeri, hogy ő az Isten »eklézsiáját« üldözte, tehát azokat, a kik az igazi Krisztust jól megismerve, Isten által * kihivattak« a bün és halál országából, hogy új életet éljenek. Foglaljuk össze most már fejtegetéseink eredményét. A keresztyénség egy nagy ténynyel, Istennek az emberiség lörténetébe való behatolásával kezdődik, nem pedig valamely határozatlan eszmével. Azok a sugarak, a melyek a Krisztus előtti időkben jetentkeztek, összpontosítva és teljes fényökben jelennek meg a Krisztusban a három első evangélium szerint is. A Krisztus által vezetett apostolok az igazi Krisztusra mutattak, s hangoztatták, hogy a régi élettel való gyökeres szakítás, megtérés, megújulás által lehet belépni az Isten országába, s nem valamely zsidóskodó ábrándozó társaságol alkottak, hanem az Isten anyaszentegyházát alapították meg. Nem a tények mutatják tehát a hegeli felfogás helyességét a keresztyénség kezdeteire nézve, hanem inkább a hegeli felfogás érdekében kellett elferdíteni, eltorzítani és meghamisítani a tényeket. Ama.teljesen képtelen és önkényes felfogás érdekében, hogy az eszme, mint tartalom nélküli s tiszta lét, nem igazi eszme, sőt nem is igazi lét. kezdi fejlődését, — kellett okvetlenül félrelökni a Krisztusban nyilvánuló isteni tényt, s állítani, hogy a keresztyénség kezdete egy nyomorúságos, tökéletlen, zsidóskodó petrinizmus. Keresztyénség, de nem igazi; létező, de a keresztyén tartalom nélkül létező thézis. Ez az az »elfogulatlan* tudomány, a mely még azokat is befolyásolta, a kik a hegeli bölcsészettel közelebbi ismeretséget nem kötöttek, s nem vették észre, hogy a hegeli kritika nemcsak nem elfogulatlanul dolgozott, sőt a legnagyobb elfogultsággal, minden igaz tudománynyal ellentétben egy előre megállapított és pedig teljesen alaptalan s képtelen bölcsészeti rendszer schémáinak Prokrustes-ágyába vetette a keresztyénség felséges tényeit.. Már az eddigiekből is következik, hogy a hegeli kritikának az antithezis kierőszakolására vonatkozólag sem lehet igaza. Mindazáltal e kérdést is, habár rövidebben, mint a thezisre vonatkozót, meg kell világítanunk. Hogy fejtegetéseink annál meggyőzőbbek legyenek, forrásul jóformán csak a Galata-levelet használjuk. Főképen e levélre s különösen e levél II. részének I4-ik versére támaszkodva tette meg a hegeli kritika Pált egy oly antithezis képviselőjévé, a milyen ez a nagy apostol, ép a Galata-levél szerint sem volt soha. Munkásságát s az ebben nyilvánuló isteni kegyelmet véghetetlenül sokra becsüljük; de hangsúlyozzuk, a mit ő maga is folytonosan emleget, hogy a Jézus kereszthalála nélkül, az isteni irgalom e nagy ténye nélkül hiábavaló lett volna minden buzgólkodása. Hangsúlyozzuk továbbá azt is, hogy a keresztyén gyülekezeti élet árja már megindult, a mikor ő munkálkodni kezdett, s ő csak folytatta, a mit Péter és társai megkezdettek. Pétert megdorgálta egy alkalommal, de nem azért, mert az más evangéliumot hirdetett. Ha az evangélium, a mit Péter és Pál hirdettek, elterő lett volna, akkor a keresztyén gyülekezetek nem emlegették volna Pálról, hogy azt a tudományt hirdeti, a mit valamikor pusztított (Gal. I. 23.); akkor Pál 14 évi munkálkodás u'án nem fogott volna Péterrel és társaival kezet (Gal. II, 9.); akkor Pétert nem azért dorgálta volna meg, mert az eltért az evangélium útjától, hanem mert megtagadta az evangéliumot. Valójában azonban azért drgálja meg (Gal. II, 14.) Pétert és társait, hogy nem orthopodusin, nem helyesen járnak az evangélium igazsága szerint. Sőt még azt is hangsúlyoznunk kell, hogy Péter helyes úton nem járása is csak ideiglenes volt, s mikor Pál azt mondja róla, hogy: pogány módon élsz (Gal. II. 14.), voltaképen arról tesz bizonyságot, hogy Péterrel a gyakorlatban is megegyezett, s hogy Péter az ó-testamentumi szokások tiszteletben tartásának helyes mozzanatát egy alkalommal túlozta, túlovatosságból és engedékenységből, bár előbb együtt evett, épen Pál bizonyságtétele szerint — a ki így a Csel. X. és XI. rész igazságát erősíti meg — a pogány keresztyénekkel (Gal. II, 12.). Itt tehát egy olyanforma eltérésről van szó, a minő pl. Luther és Melanchton között volt, a mikor ez néha túlságos engedékenységet tanúsított a római egyház egyezkedő férfiaival szemben, s ha örülünk, hogy Pál nem engedte az ő-testamentumi szokásoknak túlzó érvényesítését, nem kevésbé örülünk, hogy Péter sem, de Pál sem kezdett haszontalan s heves harcot azoknak azonnali megszüntetése végett, épúgy, mint a hogy általában nem intézmények megszüntetésére, hanem a lelkeknek a megfeszített és feltámadott Krisztushoz vezetésére irányult a figyelme Péternek is, Pálnak is. Nem Péter és Pál között volt tehát a mélyreható ellentét, hanem a Krisztus hívei és ellenségei között. A határvonalon innen esnek Péter is, a kit az Úr a belmisszió vezetésére, az Isten országának az ótestamentumi egyház megelevenítése általi terjesztésére, s Pál is, a kit az Úr a külmisszió vezetésére állított. A határvonalon túl esnek azok a zsidók és pogányok is, a kik a zsidóságot és a pogány felfogásokat nem rendelték alá a Krisztusnak, bár közülök némelyek egy-egy kis keresztyén mázt vetett a maga zsidósága vagy pogánysága alá. Péter tévedett Antiochiában, de épen az a körülmény, hogy Pál vele szemben a közös evangéliumra hivatkozhatott, mutatja, hogy Péter is felette állt azoknak, a kik ma csak a saját felekezetük korlátai között keresik az igazhitűeket, s azok felett is, a kik soha egy imával, egy fillérrel sem járulnak a külmissziói munkához, s nem bánják, ha a pogányok lelkileg, a mai Pálok pedig testileg éhen vesznek is el.