Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-17 / 24. szám

És ezzel elérkeztünk a logos-kérdéshez, s mindjárt ki fog tűnni az is, hogy a mit eddig mondottunk, mennyire szükséges ama zűrzavar eloszlatására, a melyet a logoskérdés helytelen felfogása előidézett. Itt mindenekelőtt azt kel! hangsúlyoznunk, hogy két logos-kérdéá van. A ki ezt be nem látja, az a lógósról szóló vélemények zűrzavarában soha el nem igazodik. E tekintetben Guizot mutatta meg a helyes utat, a mikor arra figyelmeztetett, hogy más a felfogás az Istenről is, a Megváltóról is ott, a hol az Isten kijelentéseit el nem fogadják, s más ott, a hol elfogadják. A hol az Isten Lelke helyett emberi vélemények vezetnek, ott helytelen a felfogás az Istenről is, a Megváltóról is; s a mint az Istenre vonatkozó helytelen nézetek nem bizonyítják az Isten Lelke által ihletett lelkek által az Istenről hangoztatott állítások helytelenségét, épúgy nem szabad a Megváltóról alkotott képtelen mesékből arra következtetni, hogy a Megváltóról azok is meséket és mithoszokat alkottak, a kiket az Isten Lelke vezetett. Már most világos, hogy a Jogosra vonatkozólag is pogány talajon helytelen vélemények keletkeztek, s a kijelentés talaján egész más a logos-tan, mint pogány talajon. A pogány logos-tan elejétől fogva homályos, akárcsak a pogány felfogás általában. A pogány lélek, a mint a világot szemléli, leroskad az anyagiság hatásai alatt, s eleinte sehogysem bir a materializmus bilincseiből kiszabadulni. Az első görög bölcsészek mind azt hangoztatják : anyagból lett minden. Ezt vallja Heraklit is, a kinél a logos-tan feltűnik. De egyúttal a szellemiség is kezdi jogait követelni, s Heraklit a világot mozgató hatalmat szellemi jelzőkkel is ellátja. Az a nagy hatalom, a tűz, egyúttal végzet is és — logos. Az a szó tehát, a mi az emberben levő szellemiséget jelenti, a világot igazgató hatalom elnevezése is lesz. Már most tudni kell, hogy a sztoikusok, a kik a logos-tant kidolgozták, a világról szóló fejtegetéseikben Heraklit nyomán haladtak. Szerintük is a világ anyagi, s a világot kormányzó hatalom teljesen összeesik az előttünk feltűnő anyagi természettel. Egyik a másiktól elválaszthatatlan. Mar itt is feltűnnek azoknak a gondolatoknak a körvonalai, a miket később Spinoza a világ lényegéről s a lényeg megjelenési módjáról, a természetről kifejtett. A sztoikus elme előtt is valami titkos, elrejtett lényege van a tüneményvilágnak, a melynek részecskéi — a logoi spermatikoi — szétáradnak az egész világban, s a logos endiathetos, a világ lényege, nyilvánultában mint logos proforikos tűnik fel. Nyilvánvaló, hogy a logos-tan eddig pogányos, sejtelemszerü pendant-ja a kijelentés talaján alakult logos-tannak. Itt persze meg kell jegyeznünk, hogy a logos-tanra vonatkozó zűrzavar előidézésére nagy mértékben befolyt az a körülmény, hogy a kik a görög bölcsészek logostanát vizsgálgatták, nem ismerték jól az ó testamentumot. Ha ismerték volna, akkor nem tünt volna fel az »ige« szó és fogalom annyira idegennek a kijelentés talaján. Valósággal ige-tan, logos-tan található mindjárt az ó testamentom első lapján. Ezt az ige-tant foglalja össze a 33. zsolt. 6. verse, a mit, ha görögre fordítunk, megkapjuk .Ián. ev. 3-ik versét. Az Úr szava, az Ur igéje, nyilvánulása a hivő lélek szövétneke (119. zsolt. 105. v.) s az Úr céljainak megvalósítása. (Ézs. 55, 11. v.). Az Ur igéjére figyelnek a próféták, s az mint az égő tűz, olyan az ő tagjaikban. Erre az igére, a melynek egyes fénysugarai világítottak az ó-Iestamentomi időkben, s a mely egész teljességeben, élő személyiségképen jelent meg, mutat rá János evangéliuma elején. Hogy az elején mutat rá. azzal nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ő evangéliumát, a három első evangéliumtól eltérően, valamely görög bölcsész iskolájából kikerültnek tartsák. Mert hiszen János a Jelenések könyvében is nevezi Isten igéjének a Krisztust (Jel. 19, 13) s mégis a Jelenések könyve maradt a hegeli kritika előtti zsidó-keresztyén álláspont képviselőjéül, az evangélium pedig felszállott a szinthézis magaslatára, s azt tanították róla, hogy abban már a görög bölcselkedés nyer kifejezést, s az már egészen az isteni fellegek közé e.neli a három első evangélium egyszerű, ember-Krisztusát. Itt természetesen Philoról kell megemlékeznünk. Mert hiszen valójában ő vitte félre a Janos-evangélium logosa kérdésében századunk kritizáló elméit s nem Heraklit s nem a stoa. A mig a logos egy pantheisztikus, élettelen, holt felfogás kifejezése, addig nagyon bajos összetéveszteni az élő, szent és irgalmas Isten igéjével; hanem Philó kezeiben vagy mondjuk lelkében, a stoa logos-tana lényegesen átalakul. Azt ugyan határozottan hangoztatjuk, hogy Philo sem tud egészen kibonyolódni a pantheizmus burkaiból. Azért az ő logosa mint logos endiathetos egy az istenséggel, s mint logos proforikos egy a természettel, s e tekintetben Philo a stoa befolyása alatt áll s annak a kifejezéseit is használja. Csakhogy az ő istene más, mint a stoa központi ereje, mert nála már a régi, materialisztikus pantheizmus misztikus és emanatisztikus pantheizmussá válik, melynek alapgondolata, hogy a legfőbb Isten, az igazi Isten, teljesen szellemi és minden dolgok felett elérhetetlen magasságban, a megismerhetetlenség ködébe burkolva létezik. E felfogásban van valami az ó-testamentomi felfogásból az Isten felségességéröl; de ne feledjük, hogy Philo, bár zsidó ember, épúgy leszakadt az ó-testamentomi kijelentés emlőiről, mint a hogy ma sok protestáns ember leszakad az új-testamentomi kijelentés emlőiről. Philo szelleme igazán pogány. Nem élni akar az Istenben, mint az ó-testamentomi kegyes ember, hanem rendszert akar róla csinálni. Azért nála a pogány néplélek pszikhiologiája érvényesül. A pogány néplélek is tud, még a legpolitheisztikusabb korban is, a sok mindenfele istenség fölött álló titokteljes hatalomról, s a mikor aztán a sok képzelt istenalakot mesének ismeri fel, egész hévvel keresi a titokteljes legfőbb Istent. Érzi, hogy nagyon távol van tőle, s lelkének e távollétet visszafordítja az Isten távollétéről szóló tanná. Az Isten tehát Philonál megismerhetetlen, akár csak Kantnál és Herbert Spencernél, s a lógósból, a mi Heraklitnál és a stoikusok előtt a legfőbb, bár inkább anyagi hatalom kifejezése: középlény lett. Hiába ér fel néha az Istenig, mint logos endiathetos, s hiába ér le néha a természetig, mégis igazán középlény, melynek hivatása a legfőbb Isten s a mi világunk közötti űrt kitölteni. Ez a fődolog a philonizmusban, s e mellett egészen másodrendű kérdés az, hogy a logos néha, mint az Isten és ember közötti erők. — mintegy plátói ideák — összefoglalója. Már most tudnunk kell, hogy a fiionizmus jóformán egyidejűleg indul meg a keresztről szóló evangeliumtnal. Képzelni lehet, mennyi igazság után vágyódó léleknek lett akadály. Az a sok szép beszéd, a lógósnak szellemisége, s az, hogy a lógósról való bölcselkedés mindenre elégséges: mily sok embert megtévesztett. És mily veszedelem volt, hogy ez a tan azt az iszonyú pesszimizmust és agnoszticizmust vitte mindenfelé, hogy az Isten megismerhetetlen, elérhetetlen; egy hideg, rideg Isten, a ki maga és az ember közé egy középlényt állított, hogy aztán az ember ezzel megelégedve lemondjon az ő kereséséről. Ebből először is aztán az világlik ki, hogy a hegeli