Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-10 / 23. szám

igazán isteni mértéktartás szintén egyik legerősebb biztosítéka örökkévaló hatásának. Tegyük föl pl. hogy ez a tan, a helyett, hogy tisztán és egyszerűen vallásos volna, kiterjeszkednék, mint kivétel nélkül minden más vallás, a politika és a társadalmi intézmények terére; tegyük föl, hogy ítéleteket mondott volna tudományos kérdések fölött; tegyük föl, hogy az evangeliutn lapjain valamely kasztrendszerre vonatkozó szabályokat találnánk, mint a brahmanizmusban, vagy törvénykönyvbe illő cikkeket, mint a mohamedánizmusban, vagy akár a vallásbölcseletre, mint Aquinói Tamás s a középkor nagy elméinek theologiai irataiban : nem kétségtelen-e, hogy ez a tan minden oldalról ki volna téve a haladó eszmék támadásainak. Közösségbe lépve egy bizonyos korszak gondolataival, tudományával és szenvedélyeivel, ennek az összeköttetésnek okvetlenül rohamosabb sikert köszönhetett volna; de ugyanakkor magába fogadta volna hanyatlásának föltételei. Százszor próbálták a .lézus tudományát csúffá tenni azáltal, hogy el akarták fordítani az általános, örök emberi kérdésektől, kezdve azokon, a kikről szt. Lukács mondja, hogy egy napon valamely jogi vagy örökösödési kérdést akartak vele tárgyalni, folytatva az apokrifus könyvek szerzőin, kik nem áfallanak a Jézus Krisztus ajakára csillagászati, orvosi, vagy természettani fejtegetéseket adni, egészen mai hitetlen kortársainkig, kik azt mondják, hogy az evangelium már nem a mai világnak való, mert nem fejti meg a munka, a vagyon és a kereset közt levő viszony kérdését, — s ezáltal épen azt hányják szemére, a mi legnagyobb dicsőségeinek egyike. Mert értsük meg jól: a Jézus Krisztus tudománya nem áll közösségben semmiféle politikával, semmiféle társadalmi theóriával, semmiféle intézménynyel, semmiféle haladó tudománynyal, egyszóval semmiféle, emberek állal megállapított rendszerrel, bármily helyes, bármily igaz legyen is az. Nem osztozik ezeknek sem szerencséjében, — mely lehet fényes, de mindenesetre mulandó, — sem hanyatlásában. Képzeljétek a Jézus tudományát szoros összeköttetésben egy rég elmúlt világ vagy társadalom fölfogásával: mi következnék ebből ? Az, hogy megakadályozná a hozzá hű lelkek szabad szárnyalását, s azok, kárhoztatván az újabb kor eszméit, azt nyernék, hogy az viszont őket kárhoztatná, s kénytelenek volnának vagy átkozni a tudományt a hitnek nevében, vagy megvetni iiitöket a tudományért. Az így értelmezett vallás talán örökkévaló lehetne, de csak úgy, mint egy letűnt kor emléke, vagy mint a múmiák, vagy mint a sír. Nem ezt az örökkévalóságot érzem én a Krisztus evangéliumában. Ez nincs meg benne; ez nem is akar benne lenni! Százszor próbálták e szavakat formába önteni, de mindig széttörték a formát. Próbáljátok meg ti is így megszorítani őket, s meglátjátok, hogy minden földi korlátot szétrombolnak. E csodálatos tanítások, a melyeknek minden fordulata oly új és oly eredeti; e fenséges, gyakran ellentmondásoknak tetsző gondolatok, minden rendszeresítési kísérlettel dacolnak. Tudjátok-e, mit találunk föl bennük ? Azt a csudálatos, megmagyarázhatatlan valami!, a mit életnek nevezünk. Életet, — ezt a hatalmat, melyet az ember nem tud müveinek kölcsönözni, bármily nagyok legyenek is azok; de a melyet Isten beléhelyez egy parányi kis magba, mely az egyiptomi múmia száraz kezében évezredeken át megmarad, hogy újra terinékenynyé váljék, vagy azokba a mikroskopikus lényekbe, melyek olvasztó tégelyeink forró hőmérsékének kitéve, abból elevenen kelnek ki. Igv jelenik meg a Krisztus szavaiban mindenütt az élet, mely örökkévaló a maga lényében, s véghetetlenül változatos alkalmazásaiban. íme, ezért nem évülhetnek el ezek a szavak. Mindig élők, mindig ifjak, mindig tevékenyek maradván, életre keltik a lelkiismeretet; fölmelegítik a szivet, megzavarják az önzés csalard nyugalmát, s kimondhatatlan békét szereznek a megfáradt lelkeknek. Miután a múltban annyi szent és hősies lelket fentartottak; századunkban is ihlették a Wilberforceokat, Lincolnokat, Livingstoneokat; behatolnak az emberek szivébe, a kik magokat hitetleneknek valljak. s oly tetteket vitetnek véghez velük, melyek gyakran fölötte állnak a névleg keresztyenek tetteinek. Mint acélozott fejsze sújtanak le százados bűnök vén törzseire; az igazságnak mindig növekedő ideálját állítják szemünk elé: utolérhetetlen hatalommal védik a gyengék, a kicsinyek, a nyomorultak ügyét. Örökkévalók, mint az igazság; termékenyek, mint a szeretet. Az ég és föld elmúlhatnak, de ezek a beszédek soha el nem múlnak. II. Azt mondtam másodszor: a Jézus Krisztus örökkévalósága az ő személyében rejlik. Jézus Krisztus nemcsak tanító és kijelentő ;ő maga a kijelentés. Nem csak azt mondta: »Hallgassatok reám*, — azt is mondja: »Nézzetek reám*. Nem csak így szól: »Higyjetek szavaimban«, —hanem így is szól: »Higyjetek bennem«. Ő saját magát ajánlja a hit tárgyául, s így is fogta őt fel mindjárt a gyülekezet; mert szent Pál levelei, melyek a Jézusnak alig egy két szavát idézik, telve vannak az ő személyével. Pál Jézusra tekint, Jézushoz könyörög, Jézusban találja föl a maga életét, s e tekintetben összes tapasztalatait ez annyira jellemző és oly erőteljes szavakban foglalja : »Élek többé nem én, hanem él én bennem a Krisztus*. Jézus személyében két lényt találunk: Az Isten fiát, és az Ember fiát; a láthatatlan Isten látható képét és az emberiség eszményi mintaképét. E két lény összeolvadása rejtély ; de olyan rejtély, melyet természetesnek kell találnunk, mert ha az ember Isten képére teremtetett, akkor következésképen Isten képe, egy emberi életben megjelenve, ugyanakkor megtestesülése kell, hogy legyen annak az eszménynek, mely felé az emberiségnek törekednie kell. Különben nem tartozik ide, hogy e rejtélyt kutassam, s így egész egyszerűen a Jézus Krisztus személyére tekintve, üdvözlöm benne az erkölcsi tökéletesség eszményének mintaképét és bizonyítom, hogy ez a mintakép örökkévaló és ráillenek alapigém szavai : »A Jézus Krisztus