Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-10 / 23. szám

való áradása a legönzőbb korban. Tanúbizonyság a három első evangéliumnak, — a negyediket most még nem hívhatjuk fel bizonyságul, mert hiszen ez mindjárt per alá kerül — minden sora. És itt lehetetlen, hogy a legnagyobb méltatlankodással ne mutassak rá arra az igazán szörnyű vakságra, a mely a tudósokat elfogja, valahányszor az első három evangéliumot vizsgálják. A már igazán meggyökeresedett felfogás az, hogy e három első evangélium a Jézust — eltekintve egyes versektől, pl. Máté XI. 27. a melyek meg persze későbbi betoldások — embernek rajzolják. Nos, tehát az ilyen felfogás valósággal szégyene a tudománynak. A három első evangéliumban is sokkal több van még annál az állitásnál is, hogy a Jézusban az Isten jelent meg. Száz ilyen állítás, mondás, tétel sem érne annyit, mint az a kétségtelen tény, a mely szerint Máté, Márk és Lukács evangéliumai az isteni, tökéletes, szent, hatalmas, bölcs és irgalmas életnelt lüktetését, bámulatos küzdelmét, csodás nyilvánulását mutatják. Hanem szem, érzék s igazi theologiai lelkület kellene ahhoz, hogy valaki a Jézus szavainak, intézkedéseinek, tetteinek isteni mivoltát kiérezze. Valóban, mindjárt az az első nyilatkozat: »Nem tudjátolc-e, hogy azokban kell nékem foglalatosnak lennem, melyek az én Atyáméi«, mutatja, hogy itt oly életnyilvánulásról van szó, mely a legszentebb emberi viszonyokon is teljesen felül áll. Viszont az a kijelentés: »E1-közelített a mennyeknek országa, elközelített az Istennek országa (Máté IV. 17. ; Márk I. 15.)« arról győzhet meg bennünket, hogy a Jézus munkája nem emberi, hanem isteni munka, mert az Isten országát csak Isten alkothatja meg. Hát a hegyi beszéd? Ennek vizsgálatánál is sokan a legképtelenebb tévedésbe esnek. Ugy tekintik a hegyi beszédben adott utasításokat, mint a melyek egy kis túlzástól vagy kiszinezéstől eltekintve összeesnek a közönséges emberi morál követelményeivel. A hegyi beszéd azonban a feltétlenül tökéletes és szent Istennek a magasabb világ rendjét feltüntető, megalkuvást nem ismerő törvényadása. Nincs ember, a ki a Szentlélek hatása nélkül a boldogságot abban keresné, a mibe a Jézus helyezi. Nincs ember, a ki különösebb isteni segedelem nélkül örülni tudna, a mikor üldözik és áldani tudná azt, a ki bántja. A haragvásra, a paráználkodásra, a kincsgyüjtésre, a szorgalmatoskodásra, az itélgetésre való parancsokkal szemben is minduntalan mint vétkes áll az ember, még cselekedetben is, hát még érzületben ! A Jézus pedig meg is valósítja azt, a mit követel. A törvény e megvalósítása közben nem mutatkozik nála semmiféle visszaesés, semmiféle tétovázás. Minden tettében feltétlen bizonyosság jellemzi. Szabadon jár-kel a legsúlyosabb vétkek rabjai között és tiszta fehér, tündöklő szentségét a legkisebb szennyfoll el nem homályosíthatja. Hacsak ember lett volna, lehetséges lett volna-e ez? Csodatételei is együtt ragyogtatják az isteni hatalmat az isteni bölcseséget és az isteni irgalmasságot. 0 tud segíteni, a hol más nem tud; de csodatételeit mindig amaz isteni irgalom jeleinek kívánja tekintetni, melynek célja az emberi lélek megmentése, fis a legkiválóbb lelkekkel szemben is mint Szabadító all. Pedig hogy szabadithalná meg az emberi lelket, ha Ő maga is szabadulásra szoruló lélek lett volna?! De hát szenvedései, halála és imádkozása ? ! Ezek csak feltétlenül bizonyítják, hogy nem lehetett Isten? Jónak látjuk itt mellesleg megjegyezni, hogy Jézus a János evangéliuma szerint is imádkozott, szenvedett és meghalt, s a Jézus szenvedését és halálát a János evangeliuma ép oly részletesen írja le, mint a többi evangéliumok. Es nincs kétség felöle, hogy a Jézus akkor is, a mikor imádkozik, szenved és meghal, nemcsak mint ember, hanem mint Isten is áll előttünk. Az ö imádkozása mindig az isteni irgalmasságnak, a tökéletességre vivő gondviseléssel való társalkodása, mint azt Lukács 13 : 7—9.-ben gyönyörűen feltünteti. És süket lélek az, a ki a Getsemáné kertben elhangzott szívszakasztó fohászkodásokból csak az emberi gyötrelmet hallja ki s nem egyúttal az isteni irgalmat is, mely bocsánatért, kíméletért, könyörületért esedezik s hogy ezt az ember számára megnyerje, a lényével ellenkező bűnnel és halállal szembeszállni kész. Nagyon természetesen az isteni életnek, a melynek lüktetését és forrongását ki lehet érezni a Jézus minden szavából és cselekedetéből, a három első evangélium leirása alapján is: okvetlenül diadalmaskodnia kellett a halálon s a feltámadás ép úgy következménye a Jézus halálának, mint a hogy a Jézus megváltói halálának végbe kellett mennie, mert az emberek a hegyi beszédet megtartani nem voltak képesek. Miről tanúskodik tehát a három első evangélium ? óh bizony nem arról, hogy a Jézus végig sétál az emberi életen s alkalom adtán hangoztatja: Én Isten vagyok! Én Isten vagyok! — hanem arról, hogy az isteni élet minden hatalmát, minden szentségét, minden bölcseségét, minden irgalmát, a bűnnel, nyomorral, képmutatással, halállal folytatott rettenetes, de fenséges küzdelemben ragyogtatja az isteni élet egész gazdagságát beéli, beoltja, beárasztja az emberi, földi, bűnös nyomorúságos viszonyokba s ezáltal az emberi lelket az ég felé való haladásra kényszeríti Semmiféle tan, semmiféle rendszer, a Jézusnak semmi féle dicsőítése nagyobbá azt a tényt, a mit a három első evangélium előnkbe tár, nem teheti. És a keresztyén egyház fejlődése nem lehet egyéb, mint minél inkább megközelítése annak az isteni egészen tökéletes életnek a mely a keresztyénség legelején ott tündököl. Az első tanítványok jól tudták ezt s az Isten országa terjesztésére a jó utat választották. Hogy az ó testamentumra hivatkoztak, az nagyon természetes. Pál is hivatkozik arra s a negyedik evangélium is. Annyi bizonyos, hogy Péter és apostoltársai a Jézus személyiségének isteni nagyságából semmit le nem vontak, s a mi a fő dolog, a legeslegbuzgóbb zsidókat is a hoszá való megtérésre, tehát egészen új élet kezdésére hívták fel. (Csel. 2, 38 ; 2. 40) (Folyt, köv.) Dr. Szabó Aladár. A Jézus Krisztus örökkévalósága. Felolvastatott a Lorántffy Zsuzsánna-egyesiiletben. A Jézus Krisztus tegnap és ma ugyanaz, mindörökké is ugyanaz lószen. (Zsid. XIII. 8.) (Folytatás.) Egy lépéssel tovább megyek, s megjegyzem, hogy az örökkévalóság szempontjából Jézus Krisztus tanításai époly nevezetesek azáltal, a mit elhallgatnak, mint azáltal, a mit bizonyítanak. Csodálatos józanságuk a legmeggyőzőbb bizonyíték arra nézve, hogy ez nem a véghetetlen felé törekvő emberi szellem legnagyobb erőfeszítése (mert az emberi kíváncsiság másra vágyott volna), hanem igenis egy Istennek a megnyilatkozása a ki mindent megmond az embernek, a mire szüksége van, hogy az örökélethez eljusson, és semmivel se többet Ez az 4f>*