Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-05-20 / 20. szám

aug. 6-án tartott Kyffhauser-ünnepély után ezek is kartellre siettek lépni egymással s megalkották az úgynevezett >Kyffhauser-Verband<-ot, mely ma már a nemzeti eszme fokozatos háttérbe szorulása mellett szintén bizonyos antiszemita és keresztyén-szociális allűrökkel dolgozik. Mindezek a keresztyén-diákegyesületek némileg izoláltan állanak a többi diáktestületekkel szemben, főleg a párbajkérdésben elfoglalt álláspontjukból kifolyólag, ezt azonban nem szabad gyávaságnak róni fel, hanem csakis őszinte és becsületes meggyőződésüknek kell betudnunk. Hogy a hazáért bátran tudnak vérezni és meghalni is, azt megmutatták az 1870-diki háborúban, hol a wingolfiták a corps-burschok oldalán küzdöttek vitézül s Eisenachban emlékoszlop hirdeti annyi elhullott bajtársuk önfeláldozó halálát. Hogy mily lelkesültséggel fogadta akkor az akadémiai ifjúság a hadüzenetet, tanúja az a jelenet, mely Heidelbergben folyt le, a politika hírneves tanára, Treitschke előadásán. Mikor Treitschke a szorongásig megtelt teremben a kathedrára lépett, egy cédulát talált asztalán maga előtt, melyen e szavak álltak: Búcsúszó a Franciaország ellen vonulás előtt. Nagynehezen bírta csak leküzdeni a jeles tanár felindulását s aztán ismeretes akadozó módján, melyet mindannyiszor tapasztalni lehetett rajta, valahányszor nagyon meg volt hatva, e lelkes szavakat intézte a feszülten s lélekzetét visszafojtva figyelő ifjúsághoz: »Ütött végre a leszámolás órája azzal a rabló néppel, a franciákkal, kik 300 év óta II. Henrik Metz ellen indulása óta nem szűntek meg a mi német ügyeinkbe avatkozni, minket gyalázni, határainkat pusztítni. Bizom abban, hogy a francia harci szózat mellett: »A la frontiére* —a württembergiek és bajorok sem fogják magokra azt a szégyent hozni, hogy a nagy hazától hűtlenül elpártoljanak. Jelszavunk az kell, hogy legyen ma, mint a mit hasonló alkalommal egy akadémiai tanár, Fichte is odakiáltott hallgatóságának Berlinben, 1813-ban: »Nem győzni, vagy meghalni, hanem minden áron gvőzni«. Egy oly vitéz és erkölcsös nép mint a német, nem veszhet el a jogért és függetlenségért vivott harcban. Hisz mint a harc legdicsőbb célja lebeg előttünk az egész Németország végleges egyesítése, hazánk kiépítése német összállammá.* így lelkesítettek a német professzorok az egyetemi kathedrákon a németség egy históriai pillanatában. És hogy mily eredménynyel, mutatja, hogy a diákok ott voltak mindenütt, a hol életüket kellett a szent ügyért áldjzni. Minden ezrednél be voltak osztva; a lipcseiek p. o. részt vettek Wörthtől Szedánig és Szedántól Párisig minden ütközetben. A legnagyobb egyetem, Berlin, több mint 500 harcost állított ki, a legkisebb, Rostock 59-et. A heidelbergi diákok egy harmada volt zászló alatt. Az 1870-dik évi nyári szemeszterben beiratkozott 13,765 közül 4510 vonult táborba és 248 talált hősihalált. Azonkívül 15 egyetemi tanár harcolt kezében fegyverrel. 253 se gédkezett mint orvos a csatatéren s 914 tanuló szolgált mint betegápoló és tábori lelkész. Különösen nagy veszteségei voltak a lipcsei egyetemnek. Több mint 400 diák ment az ellenség ellen 1870 júliusában s 62 nem is tért többé vissza. A st. privat-i roham aug. 18-án egymaga alig egy óra alatt 12 hős életébe került, holott pár órával előbb Gravelottenál szintén kettő esett el. December 2-án Boie-nél nem kevesebb mint 21 szenvedett halált, kettőt közülök Párisba szállítottak, hol kevéssel utóbb elhaltak. Egy egyetemet sem kiméit meg a gyász, de viszont aztán büszkén tekinthetett mindegyik a harcból visszatért hős fiaira. A hallei commilitok közül 26-ot díszített a vaskereszt, mire hazatértek. Meg is tisztelték a német egység nagy hősét, megalkotóját a német múzsafiak. A német egyetemek összes küldöttjeinek Hamburgban tartott kongresszusa egyhangúlag határozta el Bismarck halála alkalmából, hogy még a jövő századokban is, időtlen időkig, valahányszor a nagy birodalmi kancellár születésnapjának alkonya beköszönt, a meddig csak a haza határai terjednek, Bismarck emlékének szentelt oszlopokból hatalmas lángok törjenek az ég felé. Az ősgermán mythosok nagy nemzeti hőseihez méltó ünneplés ez, mely századokon át is emlékeztetni fogja az unokákat a német egység megalapítójának zord és hatalmas alakjára, a ki mindig büszkén vallotta magát Németország első diákjának s kinek ereiben a német kultura e hatalmas intézményének ős erőforrása buzgott. Példáját ebben a Hohenzollern-ház uralkodásra hivatott sarjai sem átallották követni. Ők is elzarándokoltak a német egyetemi élet örök ifjúságot igérő forrásához, s Vilmos császárról tudjuk, hogy a casseli gimnázium bevégzése után az 1876/77-diki téli szemesztert, mint a bonni »Borussia« kör kneipolója töltötte el. Ünnepélyes kíséretet adott melléje az egyetem 1879 augusztus 1-én történt távozásakor. Reggel Y^-kor indult el a menet, mögötte a zenekar, követve a Borussia, Palatia és Hansea diák-egyesületek zászlótartóitól s több lovastól. Az első négyes fogaton ült a trónörökös Vandt tanácsos mellett; a másodikban az ünnepély-bizottság tagjai foglaltak helyet. Majd díszes fogatokon kettőnként-hármanként következtek a bonni és idegen »corps«-ok tagjai, végül két lovas. A búcsú-kommers a Kley-vendéglőben folyt le 9 órakor. A megnyitó dal után salamandert ittak a filiszteriumba átlépő trónörökösre, a mit ez is viszonzott hosszabb beszéd kíséretében, miközben elzengték a »Bemooster Bursche« kezdetű bucsú-dalt. S a németek tetterős császára nem feledte máig sem a Bonnban töltött szép napokat, ma is jóleső érzéssel gondol vissza rájok. Ez az önkéntes meghódolás a tudomány szentelt csarnokai előtt, az ifjúkor vidám, fesztelen elvegyülésében töltött évek legbecsesebb zálogai egy nagyratörő nemzet és dinasztiája egygyé forradásának, melynek kapcsa az egyetem. V. S. KÖNYVISMERTETÉS. A Mester szelleme. E cím alatt egy gyönyörű könyv jelent meg az angol könyv-piacon, melynek szerzője dr. Watson liverpooli pap. Szerzőjének neve régóta ismert és becsült az angol közönség előtt. Korábban egy regényével oly sikert ért el, melynél nagyobbat sem Rudyard Kipling, sem Stevenson nem aratott egy-egy munkájával. A kritikusok különösen hangsúlyozták azt, hogy dr. Watsonnál senki sem ért jobban ahhoz, hogy a stil varázsával miként kell megérinteni és megejteni a sziveket. E munkája iránt annál nagyobb volt az érdeklődés, mert ebben az író egészen más mezőről választotta tárgyát. A valamennyi között legmélységesebb és legmagasztosabb tárgyról, Jézus Krisztusról folytat velünk intim beszélgetést, a modern essay alakjában. A mű irodalmi becse valóban nagy. Stilje meglepően egyszerű és mégis méltóságos és elokvens.