Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-04-22 / 16. szám

ság és jogtisztelet is erősséget nyerjen. Hanem abban áll az orvoslás, hogy az erők arányai az államerő hozzájárulásával kiegyenlittessenek. Tisztelni és óvni az egyházak vagyonát; de a létért, magyarságért és hazafiságért folyó küzdelemben el nem hagyni bukni a protestánst, de a zsidót se, hanem egyenlő erővel felruházni ezeket is.« Igen, ez a valódi orvosszer. Lássa meg Beksics G. úr ezt is, s irjon vezércikkeket erről is. Ha mi protestánsok megnyerjük az erők kiegyenlítését, higyje el, hogy ki fogjuk tudni küszöbölni egyházi életünkből a szaporodás hiányának »eiikai momentumát* s azt a bizonyos »porszemet«. Akkor majd nem fogunk panaszkodni, sem az ultramontán lélekhalászás, sem az állami részrehajlás miatt, hanem megélünk és felvirágzunk önmagunkban is. Most összeülő egyetemes konventünk pedig vegye tárgyalás alá ezt az ügyet és törvénybiztosította jogainál fogva követelje az erők halaszthatatlan arányosítását! Hamar István. Néhány szó a káplán- és papszükséghez. Egy rövidke kis közlemény jelent meg e lap f. évi 6-ik számában, mely regisztrálja a pap- és káplánszükség nem épen szerencsés körülményeit az erdélyi ref. egyházkerületben. Elkövetkezett tehát az az idő, melynek méhéből előtör a visszahatás szelleme jelen zsinati törvényeinknek a káplán embereket érintő, sok tekintetben mostoha intézkedései ellen! Nem a törvény igája alatt nvögők serege felől hallatszik a jajkiáltás, hanem egy egész egyházkerület kénytelen megmozdulni, s kénytelen a szükség által kényszerítve, tágítani a szorító korlátokon, melyek magát a ref. egyház testét szorongatják immár. De ennek a törvénytrontó szükségnek be is kellett következnie. Mert igaz ugyan, hogy theologiai akadémiáink az újabb időben olyan segélyeket vagy ellátást biztosítanak növendékeiknek, a mely vonzó lehet az érettségi vizsgálatot letett szegénysorsú fiatal emberekre, s hogy vonzó is, bizonysága neki az a tény, hogy az utóbbi években a papnevelő intézetek eléggé megnépesedtek, — s íme, mégis megvan a káplánszükség, sőt nagyobbodik évről évre. Igen, mert a tehetségesebb növendékek a tanfolyam elvégzése után nem lépnek tényleg a gyülekezetek szolgálatába, hanem átmennek a tanári pályára, a mely időre hamarabb s anyagilag megfelelőbb megélhetést biztosít, mint a papi pálya, főként pedig a káplánság a maga mai rendszerében. Bizony a káplánság mai helyzete és a minősítési törvény, még jelen megkorrigált formájában is egyáltalán nem vonzó. Kinek van kedve ahhoz, hogy 16 évi tanulás után, s a legtöbbször előforduló eseteket véve : elégséges, — tehát teljesen megfelelő eredményű minősítést nyervén, még 3 évig káplánkodjék; nem azért, hogy azonnal pappá legyen, hanem csak, hogy jogot nyerjen a pályázhatásra egy 1200koronás állásért? Holott ebből a 3 évből is egy gyakorlati év címen szerepel, tehát mint ilyen, képesítő jelentőséggel kellene hogy birjon a második vizsgálat kiállása után. Eképen, dacára annak, hogy letévén a vizsgálatokat, oklevele szerint a lelkészi hivatalra minősített: a külön minősítési törvény szerint még sem az, hanem majd csak egy, illetve két év múlva lesz tényleg azzá, s a két vizsgálat közti gyakorlati év, a mely pedig a legtöbb küzdelemre várja úgy szellemi, mint anyagi téren az ifjú embert: ki töröltetik az életéből. Ez teljesen méltánytalan; mert hiszen joggal állítható, hogy egy, sok igényekkel fellépő helyen töltött gyakorlati esztendő sokkal több ismerethez juttatja a gyakorlót, semmint a legnagyobb fájdalommal ne tekintené annak semmibe nem vételét! De nézzük tovább a minősítési törvényt. Nem tapasztaljuk-e nagyon sok példában azt, hogy az élet nagytere mint húzza keresztül az iskola s a vizsgáló bizottságok klasszifikációját? Nem kell-e sokszor a jeles s küllőidet, megjárt kollegáknak azt tapasztalni, hogy a nagy iskola nem méltányolja az iskolai klasszifikációt, s vissza kell húzódni ismét a boldogításérí az alma mater kebelére, vagy idegen földrészekre vitorlázni?! S nem kell-e hasonló sok esetekben tapasztalnunk, hogy az élet tüzpróbája kiforrasztja, s fölemeli az eddig nem ismerteket ? De hiába forrasztja ki, nem engedi a törvény betűje, hogy értékesítse önmagát ott, a hová a nagy elet képesítette. Mire jó hát fennálló alakjában az egész minősítési törvény ? Arra, hogy oly sokszor szuronyok jelenjenek meg annak segedelmére, kit az iskola klasszifikált, de az élet nem ? Arra, hogy tökéletesen felzavartassék a miatt oly sokszor a legszebben virágzó gyülekezet ? Vájjon az-e a derekabb katona, a kii a katonai iskola, vagy az, a kit a harcoknak tere minősít jóvá? Általában, vájjon melyik pálya az, a ref. papi pályán kívül, a melyen az iskola s az iskolai klasszifikáció oly erősen belemarkol a pályát végzett előhaladásába az egész életen át, s okoz vele annyi szerencsétlen eredményt ? Természetes, hogy nagyon szép a törvény előrelátó gondoskodása, s nemcsak szép, hanem serkentő is részben ; de hogy a gyakorlat nagyon kevés esetben szentesíti s nagyon sok esetben tüntet föl következményeképen szerencsétlen eredményeket, azt számtalan eset bizonyította a múltban s bizonyítja a jelenben. A gyakorlati felfogás szerint csak két lehetőség van: vagy képesített valaki valamire, vagy nem ! Ha nem felel meg a képesítés feltételeinek, ne adjanak kezébe képesítő diplomát; de hogy diplomás, így tehát állásra jogosított egyén legyen valaki, és mégsem legyen sem képesített, sem jogosított: az olyan ellenmondás, a mely csak a káplánminősítő törvényben állhat meg egymás mellett! Annak, a ki e dolgokat jól ismeri és ezek eredményeit a gyakorlatban szemléli — nem sokat kell gondolkoznia, hogy felismerje bennök a pap- és káplánhiány szerencsétlen körülményeinek egyik legfőbb forrását. Ez az a seb, a melynek égető sajgását némán viselte a káplánok seregének nagy része, mert tudta, hogy pusztában elhangzó szó lenne csupán a fájdalma kifejezése. De a másik rész elunta a néma szenvedést, s elhagyva az egyház közvetlen szolgálatát, a tanári pályán keresett és talált boldogulást. S a helyzet ma az, hogy vannak theológusok, de nincsenek káplánok, s még a fényes, hatalmas eklézsiáknak is IV. sőt lll-ad éves theologus ifjakkal kell betölteniük káplániáikat, mert a kiket az érettségi vizsgálat után az idealizmus vagy a könnyű kitanulhatás lehetősége a theologiákra vonzott is, azokat is elhajtja más pályára, leginkább a tanárira a felismert helyzet ridegsége. Csak egy lépés már a konvent; jó volna tehát, ha egyéb dolgai között észre venné a mind nagyobb arányokban fellépő káplánhiányt, s felismerve annak okait, egyengetné útját egy üdvö^ebb törvény meghozatalának.