Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-04-22 / 16. szám

A legkevesebb pedig, a mit elvárhatna a káplánság az, hogy a kápláni évek tényleg a kápláni vizsgatói számíttassanak. Videant consules!* Eyy ifjú pap. MISSZIÓ ÜGY. A protestáns misszió ügye Natálban. Most, hogy az angol-húr háborúnak első, s végeredményében megrázó hatású felvonása lejátszódott: figyelmünket még inkább lekötik a dél-afrikai események, s ezeknek színtere még jobban megragadja érdeklődésünket. Nem lesz érdektelen, ha a politika ügyes-bajos dolgairól levéve tekintetüket, egy-két pillanatra sokkal békésebb viszonyokat veszünk szemügyre ; egészen csöndes, zajtalan munkálkodást, mely kiáltó ellentétben van a natáli harctéren működött ágyúk dörgéseivel. A »The Illustrated Missionary News* c. elterjedt londoni egyházi folyóirat, egyik nemrégi számában figyelemreméltó közleményt hoz a délafrikai prot. misszió ügyeiről, s ennek följegyzései nyomán kívánom megismertetni a délafrikai protestantizmus viszonyaival e lap olvasóit. Kilencszáz mértföldnyire Fokvárostól és egy napi járóföldre Pietermaritzburgtól van Natálban a TubJe-Mountain nevezetű hegy, a melynek környéke, széles kiterjedésben zulukafferekkel van benépesítve, kik égető szükségét érzik a sátán rabszolgasága alól való felszabadulásnak és szomjúhozzák az Isten igéjét. Rev. G. John Pugh misszionárius és neje, — kiknek az arcképét is közli a nevezett folyóirat, — 1896. márciusában telepedtek le e nép között és jó eredménynyel kezdették meg missziói működésüket. Már nyilvánvaló a siker; de még ezután kell bekövetkeznie a nagy aratásnak, az Isten dicsőségére. Ujabban Scott Searle, Walter Searle, volt birminghami lelkész fia és Miss Whitby, a ki már Angliában is sokat tett a misszió érdekében, — csatlakoztak az első misszionáriusokhoz. E négy misszionárius lankadatlan munkálkodása következtében remélhető, hogy ezek az istenadta benszülöttek, kik most sötétségben tévelyegnek, rövid időn megismerik az evangélium világosságát. A missziót a natáli és délkelet-afrikai Congregational Union részesíti támogatásban ; de az időnként felmerülő szükségleteket főként az ily magasztos célok iránt lelkesedők áldozatkészsége szokta fedezni. A missziói állomás ez idő szerint egy, fából és vasból összeállított s időszakonként templomi szolgálatra is alkalmazott iskolahelyiségből és egy kis lakóházból áll. * Közöltük e cikket; nem azért, mert Írójával mindenben egyetértünk, hanem azért, hogy a káplán- és papszükségre mi is felhívjuk egyetemes konventünk figyelmét. A káplánszükség tényleg imminens; theologusokkal kénytelenek a kerületek segíteni magokon ; — de hogy ennek a rendszernek mily szomorú következményei vannak magokra az ifjakra és a theologiai képzésre nézve, azt máris kénytelenek vagyunk tapasztalni. A hajon tehát valóban segíteni kell minél előhb. Szerk. Különösen nagy szükség volna itt egy templomra, miszszionárius házra s egyéb felszerelésekre, nemkülönben benszülött evangélistákra. A mennyire az alkalom és a rendelkezésre álló eszközök engedik: vándor istentiszteletek tartása is tervbe van véve más főnökségek területein. Ennélfogva remelhető, hogy a kis misszionárius-telep erőteljes gyarapodásnak és fejlődésnek fog indulni, s más állomások is alapíthatók lesznek. A legsürgősebb dolog és főcél azonban természetesen a fennálló központnak minél erősebb alapokra való fektetése. John Pugh misszionáris egyik levelében többek közt a következőket írja: >Minden időnket lefoglalják a hit üdvözítő erejét áhítozók, mivel minden szombat új meg új egyéneket hoz hozzánk, kik az Isten országát keresik. Néhány héttel ezelőtt az Umgeni folyónál tett látogatásunkat az Isten áldasa kisérte és — végső eredményképen — kilenc egyén jött hozzánk, keresve az üdvözítő utat. Közülök öt még gyermek volt, s mindannyioknak vallásos komolysága szinte meglepő. Valóban, egész gondolkodóba ejt, hogy ugyan a mi vasárnapi-iskolába járó gyermekeink és ifjaink közül hány szánná i á magát egy-egy öt vagy még több mértföldnyi utazásra ezen a vidéken azért, hogy megtalálja a Krisztust ? . . . Három nappal ezelőtt egy pogány asszony jött a missziói házba. Mikor megkérdeztük tőle, hogy mi a kívánsága?— így felelt: »Vájjon nem azt montad-e a vasárnapi összejövetel alkalmával, hogy ha valaki meg óhajtja találni az Úrnak útját, csak jöjjön, s majd te meg fogod neki mutatni az útat? Nos, hát eljöttem!* — Ez volt az egyedüli eset, mely azt az érzést ébresztette bennem, hogy senkinek az életét nem lehet irigyelni jobban, mint egy misszionáriusét. Hat év óta égett már a vágytól, hogy megtalálja az Istent. Órák hosszáig imádkozott egyhuzamban, felkelvén éjfélkor; imádkozott egyedül, hogy üdvösséget nyerhessen, s már csaknem arra a következtetésre jutott, hogy Isten nem akarja őt üdvözíteni. A reményvesztés legszánalomraméltóbb helyzetében volt; de' így szólt mosolyogva: »Mindenfelé jártam-keltem imádkozva és számat nyitva tartva, abban a gondolatban, hogy az Isten lelke azon az úton fog betérni az én szivembe* . Szükségtelen ecsetelnem azt az örömet, melyet az adott nekem, hogy őt a világosságra vezéreltem; mert úgy tért haza e nő, mint a ki feltalálta az Üdvözítőt. Különösen nagy az örömünk egy fiatal ember fölött, a ki néhány hónappal ezelőtt jött a Krisztushoz. Még pogány volt, mikor ide jöttem ; itt messze földön egyike volt a legnagyobb sörivóknak; azonfelül, — a mint azóta értésemre adta, — vétkes néhány oly rettenetes bűnben, a mely ez emberek közt egészen szokássá fajult már. Megtérése hathatós bátorítás részemre; megmutatva azt, mire képes az Úrnak lelke. A múltjára való emlékezés megalázta őt, s most épolv komolyan szolgálja az Istent, mint a mily tevékeny volt annakelőtte az ördög szolgalataban. Nemrégiben a saját jószántából elkezdte az Isten igéjét hirdetni, — a hét folyamán lehetőleg vasár-32