Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1900-04-15 / 15. szám
Mindezeknek orvosa nem lehet más, mint a feltámadott Krisztus és a Krisztussal való együttfeltámadás. Át kell hatnia a feltámadott Krisztus lelkének az egyént, a társadalmat, az egyházat, hogy meghalhasson a bűnnek és a világnak és feltámadhasson a krisztusi, az isteni, tiszta, szent életre. Jól esik látnunk, hogy a bajoktól, a boldogtalanságtól való menekvés vágya és a békesség ós a megnyugvás keresése feltámadt már itt is, ott is: egyesekben, a társadalomban ós az egyházban. El már a tudat, hogy a dolgok mai állása nem normális, hogy ezek között nincs igazi béke és boldogság, és él már a vágy, hogy ezen segítve legyen. De vigyázzunk, hogy azon az úton keressük a szabadulást, a mely arra valóban el is juttat ós nem fog még nagyobb fájdalmat ós keserűséget szerezni. Ez az út nem lehet más, mint »az Ut«. Értsük meg ezt az igazságot; de ne csak értsük meg, hanem értessük meg az egyénekkel, a társadalommal ós az egyházzal is. Mutassuk fel ezt az egyetlen lehetséges és célravezető »Utat«, s ennek felmutatásában ne tartson fel bennünket se közöny, se hitetlenség, se az elvadult korszellem; mert hiszen épen ezeket kell megtörnünk 0 általa. Krisztus, a meghalt ós feltámadott Krisztus az egyetlen fundamentum, a melyen megállva megharcolhatunk az életnek minden kisérteteivel. De vigyázzunk arra is, hogy mit építünk e fundamentumra: fát, szénát, pozdorját-e, a melyet elemészt és semmivé tesz a megpróbáltatás tüze, avagy aranyat ós ezüstöt, a mely megtisztul ós megmarad? — mert »mindennek munkája minémű legyen, a tűz megpróbálja, s ha kinek munkája, a melyet épített, megmarad: jutalmát vészi ; a kinek munkája pedig megég: kárt vall!« A krisztusi fundamentumra csak krisztusi épületet lehet és szabad emelni; azt az épületet, a mely a »szenteknek a szolgálat munkájára való tökóletesítésében«, »a Krisztus testének építésében« áll. Ezt munkálva és építve juthatunk csak el »a hitnek és az Isten Fia ismeretének egységére«, s lehetünk » érett férfiakká, a Krisztus tökéletességének mértéke szerint.« Ha erre eljutunk, akkor nem leszünk többé gyermekek, a kik ingadozunk és ide s tova hajtatunk a tudománynak akármi szele által, az emberek álnoksága által és tévedésbe ejteni akaró ravaszsága által, hanem igazak levén a szeretetben: növekedünk abban a ki Fő: a Krisztusban! De — ismételjük — értsük meg ós értessük meg, hogy a Krisztusban csak úgy növe kedhetünk, ha ő vele együtt meghalunk a bűnnek; ha ő vele támasztatunk fel az Atyának dicsőségére, és ha élünk az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által! így lehet, s így legyen a feltámadás ünnepe mindnyájunk feltámadásává! Hamar István. Nemzeti zarándoklat. Április 24-ikén szomorú gyászmenet indul ki hazánkból Róma felé. Nemzeti zarándoklatnak nevezi azt a pápás sajtó; valójában pedig nem egyéb gyászmenetnól. Nemzeti csupán akkor volna, ha a nemzet minden tagja részt venne abban, ha nem is ténylegesen, de legalább érzelmeivel. De nem így áll a dolog. A zarándoklatban csupán a pápisták (nem a katholikusok) vesznek részt; a többi egyház magyar érzelmű tagjai pedig szánalommal ós aggodalommal hallgatják azt a dobverést, melylyel a tömeges részvétel verbuváltatik. A lapok (még a liberális (?) lapok is!) csupa felületességből, ritkított betűkkel hirdetik ezt az eseményt; holott gyászkeretben kellene azt jelezniök, mert ez a zarándoklat temetőbe indul: a Vatikánba, a minden haladás, felvilágosodás, lelki szabadság s emberi jogok gyászos temetőjébe. Nemzeti zarándoklat, — ez a hangzatos neve ennek a hódoló menetnek; pedig valójában megtagadása mindannak, a mi nemzeti a magyar római katholicizmusban. Kilencszáz éves jubileumát ünnepli ezzel a magyar róm. katholikus egyház ; de hol ? A magyar apostoli király trónja előtt? Az előtt a trón előtt.-e, a melynek első koronás királya megalkotá a magyar róm. kath. egyházat? Nem, hanem a hazán kivül : Rómában, a pápa előtt! Mi más ez, mint megtagadása a történeti múltnak, a nemzeti jellegnek és tüntető mutogatása annak, hogy a magyar római kath. egyház nem nemzeti, hanem római egyház, a melynek egyedüli feje csak a római pápa, s a mely eredetét nem az első magyar királynak, hanem a pápaságnak tulajdonítja, s a mely vezetőjéül nem a magyar apostoli királyt, hanem a római pápát kívánja tekinteni. Nem más ez a zarándoklat, mint demo nstrálása az egyedül a pápaságtól való függésnek, az ahoz való tartozásnak és megtagadása a magyar nemzeti jellegnek. Szomorú lélekkel tekintünk azért e fényes zarándoklatra és fáj a lelkünk, hogy magyar római katholikus testvéreink oly vakon úsznak a klerikálizmus által megindított mozgalom árjával. Hát nem tudják belátni, hogy az emberiségre azon az úton jött mindig a legkegyetlenebb pusztulás, a melyen a zarándok csa-