Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-04-08 / 14. szám

nevet viselt, míg a család egy másik nő tagját Price Tulliá-nak kereszteltették szülői. Ismeretes a családnak az erdélyi fejedelmekkel való atyafisága is, Kemény János felesége, Lónyay Anna révén. 1435-ben a nagyváradi püspöki széket töltötte be egy Lónyai (András); később pedig három Lónyay követte egymást a nógrádi főispánságban. Azt azonban aligha tudják sokan, hogy már e század elején kis hija volt, hogy egy majdnem hasonló, habár diszben és kitüntetésben a maitól mégis messzeálló frigy nem létesült Lónyay Gábor és a dúsgazdag Bretzenheim hercegi család közt. Hogy a házasságból még sem lett semmi, az nem a Lónyayak köznemesi állapotán, hanem a Lónyay Gábor vastagnyalcú Icálvinistasdgánmult, a kit saját bevallása szerint »kilelt volna a hideg, ha házánál franciskánust látott volna meg.« A kemény protestáns Lónyay Gábornak, mint ilyennek, vele született nagyravágyása aligha is talált volna kielégítést ez időszerint, ha véletlenül közbe nem jön József nádornak egy protestáns uralkodó család nősarjával való egybekelése. Ez a házasság érezhetőleg visszahatott a közéletre is, s protestáns főuraink közül nem egynek reménye és alkalma nyilt most elfoglalni azokat a pozíciókat, melyekből eddig tervszerűen szorította ki őket az udvar szűkkeblű felekezeti politikája. Antóniusi szépség, éles és művelt elme rendkívüli ambícióval s céljai elérésére az eszközökben nem igen válogató határozottsággal párosult Lónyay Gáborban. Már 31 éves korában alispán, kamarás, országgyűlési követ, a Szent István-rend kiskeresztese, a dúsgazdag br. Prónay László veje, a ki egy esztendő alatt százezret vesz be jószágából. Olyan ember, mint Szemere Albert, földicsérte egy tréfás toasztjában, a ki mint az iramszarvas, húsával, tejével, szőrével, körmével, bőrével, csontjával szolgálja a vármegyét. Mindehhez még 1808-ban a barátszeri uradalmat is királyi adomány útján elnyerte s abba való statucióját fényes vendégséggel ünnepelte meg, melyen a hires torkú pataki kántor is kitett magáért s szóló-előadásai — mint egy akkori lapban olvassuk — mindenkit elragadtak. Az udvari kegy sugarai iránt rendkívül érzékeny; első, a ki Magyarországon utazó főherceget (Ferenc Károlyt Ujhelyben) németül üdvösölt a latin helyett, a mit aztán a főherceg maga fordított magyar beszédre. Az 1808-diki országgyűlésen, hol az aulikus Rhédey Lajos, Drevenyák Ferenc és Berzeviczy Pál képezték legmeghittebb társaságát, küldői világos utasítása ellenére a főispán sugalmazásait követte, s küldőinek visszaírt, hogy kívánságukat nem érti, sőt tűrte kifütyöltetését is, mikor az udvar által kivánt 18,000 újonc helyett egymaga állt fel, hogy 20,000-et ajánljon A bánnak kellett őt felvilágosítani, hogy ennyit az udvar sem kiván, állapodjanak meg 12,000-ben. De mindebben a törhetetlen akarat és becsvágy nyilvánult, hogy merész céljait elérje, hogy büszke álmait megvalósítsa s hazájának és egyházának szolgálatokat tegyen. Vay József gróf halála után a pataki kollégium főkurátori székére is Lónyay Gábort jelölte a közbizalom S Lónyay tűzzel, szenvedélylyel fogott hozzá a vaskalaposságában már megcsontosodott intézet reformálásához. osztrák és külföldi tankönyveket szerzett be, s azokat egybevetve, az így nyert tapasztalatok alapján újakat készíttetett; az azelőtt szokásban volt diktátumoktól pedig eltiltotta a professzorokat. Theológiát igen, de hazai történetet azelőtt nem tanítottak Sárospatakon. Most Lónyay Szombatit bízta meg a magyar történelem tanításával. Zoph avult világtörténeti kézikönyvét pedig azzal az élces megjegyzéssel dobatta sutba: »A copfot elhánytuk, már mindannyian.* Értett is a nagy műveltségű férfiú mindenhez; a logarithmusoktól le a falusi iskolákig. Csak a deák tanítási nyelv tekintetében nem ismert megalkuvást, s a nagyhírű Kövy-vel együtt körömszakadtig védelmezte annak jussát. Zempléni királyi biztossága s az 1823. aug. 18-diki közgyűlési jelenetek azonban, mely alkalommal a fölingerelt nemesség, az ajtókon, ablakokon, polcokon tanyázó, úgynevezett »kemence vármegye* elzárta előle az útat, hogy az elnöki székig hatolhasson, s zajos kitörések közt visszavonulásra kényszerítette, — erősen megtépázták népszerűsége babérjait. Lónyayban a király személye szenvedett súlyos megaláztatást, s ennek dacára a megindított nyomozás minden eredménye megtört a megyei nemesség, köztük olyanoknak, mint Kazinczy és Dessewffy, összetartásán. Egészsége ez időtől megrendült, s méltán hihette, hogy ez esemény következtében az udvar kegyét is elvesztette. Mindez rendkívül leverte s elkeserítette; el volt szánva minden hivataláról, még a főgondnokságról is lemondani, s Londonba, Párisba és Bómába vonulva, egyedül klasszikusainak, a zenének és gazdaságának élni ezentúl. De ezt a tervét sem valósíthatta meg. Egy év leforgása előtt meghalt, csalódással és keserűséggel szívében. Kisebbik fiáról irja Kazinczy, hogy az nap, melyen atyját a pataki templomban elparentálták, még fényes nappal végig muzsikáltatta az utcát, maga elől lépegetvén társaival, s hogy a Bretzenheim vár sáncain látta a fűben ülni négy-öt nemes ifjúval, miközben »füstölének pipájukból s vad paraszt beszéd folya szájukból.« Nagyon tévedne azonban, a ki Kazinczy e futó impressziójából ítélné meg a 40-es évek országgyűlésének későbbi híres követét, az ifjabbik Lónyay Gábort. Igaz, hogy ő sok tekintetben ellentéte volt apjának, s különösen aulikus érzelmeit épen nem örökölte. Szónoki és törvényhozói egyéniségét így jellemzi egy egykorú országgyűlési karcolat : »FölviIágosult, intelligens és becsületes törvényhozó. Nem állanak rendelkezésére azok a hirtelen szikrák, melyek egy gyülekezetet villamos erővel lángra lobbantanak, inkább nyugodt és állandó fénynyel világít.* Az ifjabb Lónyay Gábor tényleg nem tartozott a hosszú lélegzetű szónokok közé; felszólalásait azonban mindig józan gyakorlatiasság, mérséklet jellemezte. Elsőnek hozta szóba hatalmas filippikában az illyr-kérdést ; első kö-