Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1900-04-08 / 14. szám
első sorban is arra a népre esik tekintetünk, a mely egykor hozsánnát kiáltott neki. Ugyan az a nép, melyet az Úr szelíd és jóságos gondoskodással oly gyakran maga köré gyűjtött, hogy az igazság beszédével táplálja éhező lelküket; ugyanaz a nép, melyet betegségében meggyógyított, bánatában megvigasztalt, végtelen könyörületességében hozzá leereszkedett: ugyanaz a nép támad ellene s követeli halálát, a midőn látja, hogy a hatalom már reá tette kezét és mintegy gonosztevőt törvényszék elé hurcolta. Ez a hálátlanság és kislelkűség bűne, mely Idvezítőnk szivét oly fájdalmasan sebzé meg. A tömeg bámulta csudáit; hoszszú ideig ujongva követte, mert azt remélte, hogy önző kívánságait teljesíteni fogja s teljes külső fényében fogja felállítani azt a messiási birodalmat, mely után századok óta vágyakozott. De midőn azt látta, hogy Jézus, beszédeivel és cselekedeteivel ép az ellenkező irányban halad, akkor elpártolt tőle. Az Idvezítő isteni küldetése, szeretetének végtelensége, akaratának tisztasága és könyörületességének kimeríthetlen volta iránt annak a népnek semmi érzéke nem volt. Csakis ez teszi érthetővé az emberi durva indulatoknak és aljas szenvedélyeknek ama tombolasát, mely a kereszt terhe alatt roskadozó Idvezítőt. körülvette, hogy őt megköpdösik, arcul ütik, s vigyorogva kérdik tőle : »Mondcl meg nekünk Krisztus, ki az, a ki megütött ?«—hogy gúnyból királynak öltöztetik fel, vállára valami ócska katonaköpenyt, kezébe gyönge nádszálat s fejére tövis koronát tesznek, a kigúnyolt tehetetlenség jelvényeit; sőt még a kereszten is gyalázó szitkokkal illeték őt: »ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről !« Ki látott valaha ily borzasztó tréfát űzni a szerencsétlenséggel ós fájdalommal ! Avagy kisérte-e valaha a bámészkodó tömeg a legmegáltalkodottabb gonosztevőt is oly szívtelen arcátlansággal a vesztőhelyre, mint Jézust, a ki azért jött a világra, hogy bizonyságot tegyen az igazságról; a ki szeretetnek megindító hangján hívogatta a népet: jöjjetek ón hozzám mindnyájan, kik megfáradtatok ós meg vagytok terhelve, és ón megnyugtatlak titeket«, a ki sohasem a maga jólétét, hatalmát vagy dicsőségét kereste, hanem azért jött, hogy életét adja testvéreiért. De vigyázzunk, tisztelt közönség, ne legyünk felettébb igazak, hiszen ez mindig így volt. A külsőségeken kapkodó kishitűség ós hálátlanság nemcsak az Idvezítő isteni lelkét illette szomorúsággal, hanem azelőtt is, azután is számtalan nagy lelket sebzett meg. A nagy tömeg rendesen csak azt tartja értékesnek, a mi érvényben van; csak annak hódol, a mi uralkodik ; de az iránt, a mi a lélek mélységében fénytelenül és csendesen él, semmi érzékkel nem bír. És ha most Idvezítőnk visszatérne, s a templomok tágas ós díszes kapui felé tolongó sokaság közé vegyülve, megvizsgálná egyeseknek életét ós érzületét: szomorúan tapasztalná, hogy ma is a keresztyének legnagyobb részben csak azt a fényt imádják, mely nevét körülsugározza, csak azt a királyi gyémántot becsülik, melylyel az egyház őt felékesítette. És ha megkérdezné egyesektől, hogy mi képezi életüknek, törekvésüknek középpontját: tapasztalni fogná, hogy a szenvedések által megdicsőült élete iránt semmi érzékkel nem bírnak ; hogy még sohasem gondoltak arra, micsoda jelentősége van a keresztyénségben annak, hogy a világ megváltója jászolban született és keresztfán halt meg? Hát a hatalmasok, a főtanács, Kajafás főpappal élén, Pilátus ós Heródes, hogyan viselkednek a szenvedő Jézussal szemben ? Itt már nem az ártatlan szenvedőnek durva kigúnyolása lép előtérbe, hanem a fanatikus vakbuzgóság, a rideg politikai számítás és a sivár, lélek nélküli kíváncsiság. A zsidó főtanács Jézusban lázadót látott, őt az ősi hit felforgatójának tartotta, a ki a láthatatlan Jehovát s a Jehova papjainak tiszteletét kisebbítette, midőn magát Isten fiának nevezte. Ez a papi sereg, elfogult hitbuzgalmában, mely még fokozódott a gyűlölet által, hogy őket képmutatóknak, gonosz kígyók nemzetséginek nevezte : a nép ólén sietett a régi hit nevében »feszítsd meg«-et kiálltani ártatlan fejére. Hamis tanúkat léptettek fel ellene; a legképtelenebb vádakkal illették: hogy ő a gonosz lélekkel áll összeköttetésben, hogy az ördögöket Belzebub segítségével űzi ki. Istenkáromlónak és a szombat megrontójának tartották. Legönzetlenebb tetteit félremagyarázták, ós mivel az elveszetteket ott kereste fel, a hol találhatók voltak : ínyencnek ós iszákosnak, vámszedők ós bűnösök barátjának nevezték ; majcl lelkiismeretlen, nagyzó embernek, mivel magát Isten fiának s a megigért Messiásnak állította. És így ítéltek felőle a törvényszéken is. Hát lehet-e íájdalmasabb ós meggyalázóbb valami az emberre nézve, a ki az Istent és a jót keresi, mintha képmutatással vádolják, s oly bűnöket vetnek szemére, melyek tanításaival és nyilvános életével ellentótben vannak, s a melyek ellen mindig lelkének egész erejéből küzdött .! Ez a fájdalmas megpróbáltatás is osztályrészül jutott a szenvedő istenfiának. Egészen máskép viselkedett Jézussal szemben Pilátus, Róma procuratora. Ő a Krisztus ügyét tisztán politikai szempontból fogja fel ós távol áll attól a fanatikus vakbuzgóságtól, mely