Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-04-08 / 14. szám

a főtanácsot vezette. Igaz, ez a felvilágosodott római lelkében megvetette és lenézte a papi sereget, s hajlandó is lett volna tervöket meghiúsítani. Ismételten kifejezte, hogy ő semmi bűnt nem talál benne. Sokáig habozik, hogy oda adja-e magát eszközül a papi gyűlöletnek? Ártatlanságában mossa kezeit, és mégis, jóllehet egyedül ő mondhatja ki a halálos ítéletet, tudva elitéli az ártatlant. És miért? Önzésből és gyávaságból ! ítéletére elhatározólag hat a papok gyanúsítása : »IIa elbocsátod őt, nem vagy barátja a császárnak.« Többre becsülte hatalmát és gazdag jövedelmét, mint az igazságot, s önzésből feláldozta jobb maggyőződését. Sajnos, tisztelt közönség, hogy Pilátusnak nagyszámú követői vannak az életben; különösen korunkban szomorú példáit látjuk annak a földhöz tapadt önzésnek, mely elfojtj a a szívnek minden nemesebb gerjedelmét és szárnyát szegi a lélek ideális célok felé törekvő vágyainak. Azok az úgynevezett praktikus bölcs emberek, a kik azt hirdetik, hogy az ember csak a sziv csábító szavaira ne hallgasson, csak szeretetről ne ábrándozzék, hanem minden igyekezetét arra fordítsa, a mi az élet szerencséjét megalapítja, a mi élvezetet és jólétet igér, a mi tekintélyt és állást szerez a világban, — óh ! azok a bölcs emberek mind a Pilátus tanítványai. És mit szóljunk Heródesről ? Neki semmi befolyása sincs ez ügy elintézésére, de érzéke sincs az iránt, a mi ott történik. Galilea fejedelme nem jobb a kislelkű sokaságnál. Ez az egész dolog reá nézve csak olyan szórakoztató színjáték, a melylyel kíváncsiságát akarja kielégíteni. Óhajtaná megismerni azt a csudálatraméltó embert, a ki egész Galileát forrongásba hozta; szeretne valami csudát látni tőle, ho«y a földi gyönyörökben kifáradt idegzetét ezzel is izgassa. Es mivel az Idvezítő kívánságára nem hajt, sőt még csak feleletre sem méltatja: gúnyos megvetéssel fordul el tőle, épen úgy, mint a magasabb lelki dolgok iránt semmi érzékkel nem bíró néptömeg. Fordítsuk el tekintetünket tiszt, közönségettői a szomorú képtől. Lépjünk inkább a tanítványok körébe, kiket az Űr életadó igéivel naponként táplált, szeretetének melegségével ölelt keblére, a kik szemtanúi voltak könyörületességének, s üdvözítő evangéliumának hirdetésével bízattak meg. Vájjon a tanítványok a szenvedések utolsó óráiban hiven állanak-e mellette, vigasztalják-e őt nagy fájdalmában ? Nem, ezt a vigaszt is nélkülözni kellett a világ megváltójának ! Mindnyájan elhajoltak tőle s menekülnek, midőn a fegyveres nép megkötözve viszi Jézust a főpapi tanács elé. A lánglelkü Péter megtagadja mesterét, s a nyomorult Júdás elárulja őt. Ez a csalódás talán még fájdalmasabban érintette az Idvezítő nagy lelkét, mint a népnek hálátlansága, vagy a hatalmasok önzése, sivár, léleknélküli kíváncsisága. Nem a Golgothán való küzdelem, nem a kereszten való elvérzés, hanem az a lelki gyötrődés a Getsemáné-kertben; az az elhagyatottság, az volt a legnehezebb és legfájdalmasabb Jézusra nézve. A mikor elkezdett szorongani s lelki gyötrődések között mondá : »szomorú az én lelkem mindhalálig«; a mikor a lelki fájdalmak súlya alatt földre roskadva imádkozik: »Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár« ; s a mikor aztán tanítványaihoz visszatérve, őket alva találja: akkor érezte teljes nagyságában az elhagyatottság lelki kínjait, a lemondás fájdalmas hangján mondván tanítványainak: »aludjatok immár és nyugodjatok, ime elközelget az óra és az embernek fia a bűnösök kezébe adatikcc. íme tiszt, közönség ! a világ bűnei ! E rövid vonásokból is láthatjuk, miként veszik körül e bűnök az Idvezítőt minden oldalról; megérthetjük szenvedésének nagyságáts lélekölő kínjait Bizony, beteljesedett ő rajta Ézsaiás próféta szava: »Utált volt és az emberektől elhagyatott. . . utált volt, mint a ki elől arcunkat elrejtjük és nem gondolunk vele«. És miként viselte Jézus a szenvedéseket? Igaz emberi érzéssel; de egyszersmind megdicsőítő isteni erővel. Hogy ő a fájdalmat oly mélyen és igazán érezte, hogy reszketett és szorongott, majd felkiáltott: »Istenem, miért hagytál el engemet!« — ez mind hozzá tartozik az ő szenvedéséhez; de mindez egyszersmind az ő megváltó isteni erejére mutat. Oh mily felemelő és vigasztaló lehet az élet megpróbáltatásai közt vergődő szivünknek az a tudat, hogy Idvezítőnk is érezte a fájdalmat; hogy a valódi, emberi fájdalom rajta is erőt vett, mert azt ő is igazán érezte. Ne vonakodjunk azért megvallani fájdalmunkat, s ne szégyeneljük átérezni azt a maga mélységében; mert a fájdalom megtisztítja az emberi lelket, miként az üde forrásvíz felüdíti a könyekkel áztatott szemet. De ezen fájdalom mellett minő diadalmaskodó fenség, minő boldogító bizonyosság nyilatkozik a szenvedő Jézus magatartásában, hallgatásában és beszédében egyaránt. Nem tudom gondoltatok-e már arra, hogy mily megható a Megváltónak már némasága is a fürkésző kíváncsisággal és gonosz indulatú faggatásokkal szemben ? Hiába akarják nyilatkozatra birni; ismételten hallgat a hamis tanúvallomásokkal szemben, Kajafás előtt ép úgy, mint Heródes és Pilátus elölt. Ezek mindnyájan mélyen alatt állanak en