Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-03-11 / 10. szám

zettségről szó sem lehet, mivel ez az eljárás evangélium-és hit vallásellenes volna egyaránt*. — E rezoluciónak a megindokolásához a »Chronik der Christlich. Welt* 6. számának tudósítása szerint többen is hozzászólottak lgv Woigt zsinati elnök a konzisztórium nevében is kijelen tette, hogy »soha sem gondoltak a lelkészeknek a hitvallások betűjére való kötelezésére*, hanem »csakis a íundamentális üdvtények* elfogadásara, a melyek közé az Urnák Weingart által megtagadott >testi feltámadása* is tartozik. Az egyház el nem tűrheti azt, »hogy egy lelkész az üdvtényeket hirdető hitvallások fölé a theol. tudomány ingadozó ítéletét helyezze.* JJJdhorn apát pedig kijelentette, hogy Weingart esetében nemis a feltámadás tana volt a döntő, hanem az a körülmény, hogy a hitvallásokkal szemben, sőt azokkal ellentétben, nevesebb theológusoknak a nezeieit vitte föl a szószékre. A mit Weingart tudományos theol. értelemben feltámadásnak nevez, annak az többé nem nevezhető. Pedig, mondja Uhlhorn, Pál apostol valódi feltámadást ismer, s azt kell megvédeniök a lelkészeknek is hitvallásaink értelmében. Végül Buttner. Buckmann és Steinmetz lelkészek azt is hangoztatták, hogy Weingart általában véve tagadta meg a feltámadást. Kivételt, képez Schultz göttingai tanár felszólalása, ki közvetítő és békítő szellemben helyesen utalt arra, hogy az ev. hit lényegét tekintve, hitvallásaink szerint is »fiducia«, s hogy egy, különben áldásosán működő lelkészt, »eltérő theol. nézetek« miatt nem kellene »agvon disciplinálni*. A tartományi zsinat nagy többséggel következőleg határozott: »lelkészek, kik nyílt ellentétbe kerültek a hitvallásokkal, a lelkészi hivataltól távol tartandok, illetve abból eltávolítandók*. Mint értesülünk, Wemgart, feltüggesztése után a protestáns-egylethez csatlakozott. Weingart esete alkalmából Achelis marburgi és Baumgarten kiéli gyakorlati theol. tanár is szólott »a lelkészek tankötelezettségéről*:. így Achelis nagyobb (I. 114—139. í.) es kisebb (28-32. 1.) gyakorlati theol. könyvében így szól a kérdésről: 1. A kötelezettség szükséges. A tanszabadságra és tankötelezettségre a ker. egyháznak szüksége van, s vonatkozik az úgy a lelkészi hivatal hordozójára, mint az egyes helyi gyülekezetre, ellenesetben magatói a Krisztustól való függellem'iésre is vezethetne. 2. A kötelezettség tárgya as irás és a hitvallásos könyvek, szükségképi feltétele pedig a megkötelezendőnek személyes vallásos üdvhite. Ennek az üdvhitnek a meghatározása az egyházi elöljáróság egyik legnehezebb feladata; de minden egyes esetben ítélete legyen »geistlich* és nem >ausserlich«. 3. Az ó- és uj-szöv. szent irás történetileg értelmezendő. Maga a bibliai szó, mint ilyen, normatív jellegűnek még nem tekinthető. Krisztus maga minden kijelentésnek legbizonyosabb alapja és egyeden kritériuma. 4. A Krisztusban megjelent teljes kijelentésnek érteimezeset az egyház a hitvallásokban adta meg, s az egyház minden szolgajanak azt egyhaza értelmében kell elfogadnia. De az ú. n. egyetemes symbo'umok es evang. egyházi hitvallások evangéliumellenes gondolatoktól sőt ellenmondásoktól menteknek épen nem tekinthetők, a mi máris mutatja, hogy a tankötelezettségnek mily értelemben kell történnie. 5. A kötelezettség módjára vonatkozólag áll az, hogy a symbolumokra való jogi kötelezettség nonsens az evang. egyházban. A symbolumok a nyilvános tanítást nem kor látozhatják. A fő a megkötelezendőnek vallásos üdvhite, a melynek egyetlen forrása a Krisztustól eredő s az ö szellemeben ei telmezendö >zent iias. Abban kell gyökereznie a lelkész minden egyes gondolatának, ítéletének és cselekvőségének. Baumgarten kiéli gyakorlati theol. tanár pedig a »Zeitschrift für prakt. Theologie* jelen évfolyamának 1 füzetében így ítél a »protestáns tanprocessusról.* A symbolumok, mint általános tanrend, megtartandók, azonban nem jogi, betűszerinti, hanem a benső, szellemi kötelezettség értelmében, a melyek, mint olyanok, az ev. hitfogalom szerinti interpretációnak vannak alávetve. Az azon alapuló tanprocesszus nem »juridikai kaszuisztikusnak, hanem evang. szelleminek« veendő. A felavatás fogadalma oly értelemben veendő, hogy abban az evangélium, mint a Krisztusban való kijelentés ténye által tudjuk magunkat megkötelezettnek, s oly értelemben, hogy a hitvallások szerinti igehirdetés lényegébe mennél teljesebben éljük bele magunkat, s végül olyan értelemben, hogy kegyeletteljes pedagógiai figyelemmel legyünk a gyülekezet mindenkori vallásos életére és szükségleteire. Végezetül még megjegyezzük, hogy a király a Weingart felfüggesztésének megsemmisítését kérő felségkérvenvre tagadólag válaszolt. »A német ev. schisma Rómában és a porosz föcgyházi tanács« cím alatt a következőket olvassuk a legmélyebb sajnálattal a »Christliche Welt* ez idei 6-dik számában: Mindig bántóbb es bonvolódottabb lesz az ev. gyülekezetalapí'ás és a templomépítés ügye Rómában. A mint a dolgok fejleményét látjuk, rokonszenveznünk kell a követségi kápolna gyülekezetével. A külön megalakult gyülekezet és templomépítési bizottságnak, a követségi gyülekezettől elkülönített munkálkodása kárára van az ügynek. A berlini főegyházi tanács máris felhívta Brüssaut, a »szabad egyház* papját, hogy vagy hagyja el gyülekezetét, vagy pedig, mint egy külön »szekta* papja, lépjen ki az egyház kötelékéből. — A dolog csak most lesz válságossá. Azzal a ténynyel állunk itt szemben, hogy Rómában egy. a követségi gyülekezettől független német ev. gyülekezet van alakulóban, a melyért pedig a berlini főegyházi tanácsnak kell viselnie a felelősséget. S mi lesz akkor, ha Rrüssau lelkészt leteszik, vagy pedig kilép a porosz tartomány-egyhaz kötelékéből, a melynek pedig gondjai közé tartozik a német evangélikusok gondozása a diaszpórában? Szerintünk is a főegyházi tanácsnak szeretettel, türelemmel és evang. szellemben el kellett volna odáznia a schismát Rómában, nem pedig »agyonütnie, Quid nunc; — ez most a kérdés. Valóban kíváncsiak vagyunk a német evangélikusok ügyének további fejleményére Rómában! A strassburgi egyetemen létesítendő r. kath. theol. fakultás ügyében a vatikán és a porosz kormány közötti tárgyalások sikerre nem vezettek s így Hertling képviselőnek, a minap kinevezett bonni egyetemi tanárnak s a r. kath. tanszabadság ismert nevű agitátorának fáradozásai hiába valóknak bizonyultak. A müncheni »Allg. Ztg.* egyik római tudósítója a kérdéses ügyben a következőket írja : Hertling missziója a strassburgi r. kath. theol. fakultás létesítése ügyében kínos helyzetbe juttatta a pápás politika mostani vezetőjét. Szívesen teljesítenék a Vatikánban Németország kívánságát, különösen akkor, ha annak teljesítése semmiféle politikai áldozatba nem kerül. A francia politikai ellensúlyozás befolyása azonban, a melynek jelenleg Mathieu kardinális a központja, hallgatnia kell a Vatikánnak. Hogy ugyanis a fakultás ügye illuzóriussa tétessek, a strassburgi püspökség Rómába küldte Joder és Adloff kanonokokat, hogy ott a szemináriumok fentartása mellett, illetve a tervezett egyetemi theol. fakultás eílen agitáljanak. S miután a franciák Rampolla bíboros előtt kijelentették, hogy Németország, ha kiván-29*