Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-02-25 / 8. szám

gát. A mellett hogy templomainkban s vidéki látogatásaink alkalmával az istentisztelet nyelve magyar: a hol csak lehetséges, iskolákat állítunk fel s neveljük a gyermekeket. Szávay Gyula, ki a győri iparkamara képviseletében a filaclelfiai kiviteli kiállítás tanulmányozására jött Amerikába, pár nappal hazautazása előtt minket is meglátogatván, iskolám megtekintése alkalmával suggerálta azt, hogy jó volna az iskolák mellett népkönyvtárakat is felállítani. Mily jó eszme ez. A gyermekek az iskolában hiába tanulják meg a magyar írást, olvasást, ha később egészen elfeledik. Az iskolában elhintett magvak csakugyan úgy teremnének gyümölcsöket, lia minden magyar iskolával, vagy mondjuk; — minden magyar egyházzal kapcsolatban a magyar közoktatásügyi kormány egy-egy könyvtárt állítana fel. Nemcsak a fentebb említett jó célt szolgálná ez az intézkedés, hanem nagy mértékben befolyna a szociálizmus terjedésének meggátlására is. Sőt, — habár azt hiszem hogy e téren nagy fát mozgatok — nem habozom kimondani, hogy a közoktatásügyi kormány a magyar iskolákat kisebb-nagyobb mérvben segélyezhetné is. Az a néhány száz forint, a mely e célra szükséges volna, bőven meghozná kamatjait. Altalános nemzeti szempontból tehát az államnak is hozzá kellene járulnia a magyar ref. egyházak mellett felállított iskolák támogatásához. Nem dicsekvésképen mondom, csak a viszonyok illusztrálására hozom fel, hogy az ón iskolámat 45 gyermek látogatja állandóan, a kik semmit sem fizetnek. Nos, hát ez megy egy ideig, a míg az ember fiatal; de nem soká tarthatja ki az ember az itteni viszonyok között, hol éjét-napot egygyé kell tennünk, ha az ember valami eredményt akar elérni egyházi tekintetben. Az iskolák segélyezésén és könyvtárak felállításán kivül, mint első renclü követelményt állítom fel a new-yorki kikötői missziónak állami segélyben való részesítését. Ma még ugyan nincs kikötői missziónk; de ennek felállítását nem lehet soká elodázni. New-Yorkban van missziónk; de még ez nem kikötői misszió. Pedig New-Yorkban, ebben az óriás Babylonban, csak úgy van értelme a missziónak, ha az egyszersmind kikötői misszió is. Száz és száz honfitárs érkezik hetenként a new-yorki kikötőbe, s hogy ezek a »zöldek« mit élnek át, azt eléggé kimutatja Hegedűs Lóránt idézett munkájának 4—5 lapjain. De ez még semmi. A »barge ofíicea-ból kijutva, a legjobb esetben kevésbé éhes »piócák« kezébe kerül a szegény magyar, s szerencse, ha egészen ki nem fosztják. Mily jó volna, ha ilyenkor vagy maga a misszionárius, vagy annak a megbízottja jönne segítségökre e szegény honfitársaknak. Van most is New-Yorkban valami segítő egylet, a melynek támogatására a kormány 1000 dollárt ad évenként. Tagjai, — kik pedig nagy lelkesedéssel karolták fel — ma már nem sokat törődnek az egész ügygyei, s legfeljebb hátralékaik által tűnnek ki. Nem is csoda ez, mert az egész jövedelmet csaknem felemésztik a fizetéses hivatalnokok, s azok, a kik a segítő-egylet pártfogására szorultak, nem valami jól nyilatkoznak. Minő egészen más volna a helyzet, ha New-Yorkban kikötői misszió volna. Elindul valaki valamely községből; jöttét már előre tudatja vagy maga, vagy lelkésze által. Itt várnának reá; egyenesen küldenék oda, a hova menni akar, s ha New-Yorkban időzne, gondoskodnék a misszió szállásáról és élelméről. . . De nem is tudom ón mindazt elmondani, a mennyi haszon háramol nék a bevándorlókra. . . Azért csak felvetem a kérdést : nem volna-e helyesebb, ha ez a kikötői misszió felállíttatik a segítő egyletnek adott 1000 dollárt, e misszió kezelése alá adni?. . Bizony jó és helyes volna. S ha a kormány csakugyan törődni akar a kivándorlás kérdésével, úgy ez elől a követelmény alól nem zárkózhatik el. Nem szabad azonban mindent a kormánytól várnunk. Ila a kormány az iskolákat s a kikötői missziót segélyezné s könyvtárakat állítana fel iskoláink mellett, már eleget tenne. A református egyházak összetartása, munkájuknak tovább fej lesztése már a magyar református egyháztól, illetve annak legfőbb testületétől, a konventtől függ. Azért nem tartjuk időszerűtlennek, ha felhívjuk a konvent főtisztelendő ós méltóságos tagjainak figyelmét arra az emlékiratunkr a, a melyet az 1897-ik évi konventhez terjesztettünkvolt be, s megujitjuk ebbe az emlékiratba foglalt kéréseinket. (Lásd az emlékiratot a Pr. E. és I. L. 1897., 15—16. számaiban.) Emlékiratunk, habár arra hivatalos választ soha nem kaptunk, a konventnél némi pártfogásban részesült ós a legmesszebb menő erkölcsi támogatás megígértetett, s csak az nem lett meghatározva, a mi talán a legfőbb dolog lett volna, hogy a lelkészi minősítéseket hogyan szerezzük meg s a gyámegylettel minő viszonyban állunk. Az első azért fontos dolog, mert ma lelkészi minősítvény nélkül egyetlen lelkész sem választható, illetve hívható meg lelkészi állásra. Már most ha én, — bár mindenki jól tudja, hogy immár öt éve lesz, hogy mint rendes lelkész működöm — kapnék egy meghivást hazulról vagy pályáznék valamely lelkészi állásra, nem 15*