Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-12 / 7. szám

valami csekélységet a hadügyminisztériumtól. így szoktak juttatni évenként hivatalomnak is 15—20 frtot. Szerény véleményem, hogy a költséghiány csak üres mentség, ha felhozzák; hanem igenis az a fölfogás áll útjában itt is jogaink érvényestilhetésének, a mely a protestáns legénységet — a magát az országos törvények ellenére is államvallásnak tartó — felekezet vallási parádéira kivezényli s a protestáns újoncokat is — velők misét hallgattatva — esketteti föl. Az ilyen sérelmeket nem szabad tovább szó nélkül tűrni az egyetemes protestáns egyháznak. És bármilyen sok és nagy akadály álljon is szemben törvény biztosította jogainknak e téren is megvalósítását illetőleg, zörgetnünk kell, mert a nagy kunktatoroskodás már többször megboszulta rajtunk magát. Udvarias s üres mentegetőzésekkel nem engedhetjük magunkat törvény biztosította jogainknak kivívásában, ha kell, kierőszkolásában — föltartóztatni. Ennyit óhajtottam a kérdéses ügy érdemében közölni és pedig azzal a szándékkal, hogy ne hagyjuk elaludni ennek a jogos és nagyfontosságú kérdésnek rendezését. Fájdalom, hogy törvény biztosította jogaink megvalósulása a gyakorlati életben nagyon és sok téren késik; s a pápistaság, van bőven alkalmam tapasztalni, a számbeli előny mellett kiváltságaival is — s nem oknélkül — kérkedik. Mi pedig oly hamar beleununk jogaink megvalósulbatásának sürgetésébe, az udvarias Ígéreteknek felülünk még ottan is, a hol sürgősen kérhetnénk. Nagyon, de nagyon lassan működnek e téren a mi világi és egyházi nagyjaink, sőt némelykor — úgylátszik — hogy kényelmetlennek is találják a folytonos sürgetést. Én így látom, vajha ne lenne igazam! Ezek után a legszívélvesebben üdvözlöm kedves Tanár uramat, ki vagyok és maradok szerető tanítványa: Kaposvárott, 1899. február hó 4-én. Csertdn Márton, ev. reform, missz. lelkész. Levél az áttérések ügyében. Nagytiszteletü Szerkesztő Úr! Legyen szabad b. lapjában egy kis helyet kérnem egy kérdés felvetésére. Örömmel olvasom az egyházi lapokból, hogy milyen hatalmas áramlat indult meg Francziaországban s viszi, ragadja a r. kath. papság gondolkodni tudó részét ellenállhatatlanul az evangélium tisztelői közé. Mintha csak azt látnám, hogy a fogságból szent leikendezéssel siet az Isten választott népe az igéret földjére. Nálunk is megtörténik nem egyszer, hogy r kath. lelkész, vagy szerzetes reformátussá lesz, sőt az is, hogy az ilyen áttért az egyház mezején nyer munkát; de arra már nem emlékezem, hogy valaki e tiszteletre méltó s általunk mindig örömmel fogadott férfiak közül a nyilvánosság előtt is elszámolt volna cselekedete indokairól; pedig, hogy ez nagyon üdvös lenne mind egyházunkra, mind az áttérőre nézve, azt talán bizonyítanom is felesleges. Hogy csak egyet említsek: egyfelől egyházunk evangéliumi voltáról olyan férfiú ítéletét hallaná a nagy közönség, a ki alaposan ismeri azt a másikat, a melyet elhagy ; másfelől az ilyen áttéréseknél felhangzó s mindig egy nótán rágódó mende-monda elnémulna. Talán lehetne módját ejteni annak, hogy azok, a kik tőlünk nyernek alkalmaztatást, pld. gymnáziumainkban, egyenesen köteleztessenek áttérésüknek a nyilvánosság előtt való indokolására, azok pedig, a kik más térre mennek, kéressenek fel erre. Beáin, mint. lelkipásztorra nézve, mikor törvény szabta kötelességemet teljesítve azt látom, hogy egy ily áttérésnek a minden érdek nélkül való tiszta meggyőződés az oka, nagy öröm, ha ilyen módon erősödik egyházam, hiszen a mennyeknek országában is nagyobb öröm van egy tévelygő megtérésén, mint kilencvenkilenc igazakon. Szeretném, óhajtom, hogy az ilyen öröm nagyobb körben vidámítsa meg a sziveket, s erre nézve a legformásabb, legértékesebb módnak azt találom, ha maga az áttérő saját vallomásával győzi meg azokat, a kiknek testvérévé óhajt válni, hogy egyházunknak hűséges, buzgó, az ev. meggyőződés kőszikláján álló tagja igyekszik lenni. A római egyház a sajtóban az egész világnak elkürtöli, ha csak egy színésznő, pld. a Nemzeti Színház Elektrája lesz pápistává; hát mi nekünk okvetlenül hallgatnunk kell akkor is, ha értékes, jogosult örömünk van, mikor olyan férfiak jönnek hozzánk, a kik nem pillanatnyi szeszélyből, hanem addigi életük minden előítéletével megbirkózva, bizonyosan hosszas lelki tusa árán jutnak újabb, tisztább ev. meggyőződésre, s a kik a benső küzdelmeket kiállva, oly sok és nagy igazságokat tudnának nekünk mondani ? Hiszem, hogy az egyházi lapok mindig szívesen adnának helyet hasábjaikon az ilyen igazságok számára. Ha ezt a kérdést méltónak tartja nagyt. Szerkesztő úr arra, hogy megbeszélés tárgya legyen, kérem e soraim szíves közlését. Kiváló tisztelettel Budapest, 1999. február 4-én. Haypál Benő, ev. ref. lelkész. ' emplomavatás Martoson. Fényes és nagyszabású örömünnepet ült a Duna, Nyitra és Vág folyók közé épült. 870 lelket számláló marto-i ev. ref. gyülekezet, január 29-én. Örömünnepe volt első sorban az egyháznak, amennyiben századok óta apáról fiúra átöröklött legszentebb reményük valósult meg Régi, kezdetleges, szegényes fatornyuk helyett a magasabb izlés színvonalán levő, majdnem teljesen uj, kőtornyos, cserépzsindelves templomukat avatták fel. Örömünnepe volt az egész népnek és vidéknek, mert ez a nap nemcsak köböl csinált templomuk felavatásának napja, de egyszersmind az ő szabadító és megtartó Istenük iránt megteljesedett szivük magasztos hálaáldozati ünnepe volt. Én, a ki kilenc évvel ezelőtt mint káplán szolgáltam e gyülekezetben, ismertem sok elemi csapás által erős próbákra tett szivük keserű fájdalmát; ismertem leiküknek vágyát, szivüknek édes reményét. Mintha a hajdani bánatos, békétlenkedő, már-már a büntető Isten ellen kifakadó Izrael népe helyett a tejjel és mézzel folyó boldog Kanaán földére eljutott népet láttam volna magam előtt. De hogy is ne, mikor a régi vizenyős, nagyobbrészt hasznavehetetlen legelők helyén most szép zöld vetések és fekete barázdák látszanak mindenfelé.