Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-05 / 6. szám

A közös munkásság legtermészetesebb célja a hitvédelem, a hiterősítés és a hitnemesítés lenne. Hitvédelem egyrészt a kívülről jövő támadások ellen, melyeket az ellenséges irányú felekezetek s a keresztyén-ellenes sajtó részéről elég gyakran tapasztalhatunk, s melyek legújabban mind agresszívebb jelleget öltenek; másrészt hitvédelem a keresztyén hit- és erkölcsi életbe betolakodó politikai és világi érdekek ellen, melyek nap-nap után növekvő intenzitással kezdenek érvényesülni. De még inkább kellene törekednünk hiterősítésre és hitnemesítésre. A hitébresztést és hitszilárdítást a növekvő hitetlenség és hitközöny teszi szükségessé; a hit nemesítését pedig azok a ferde kinövések és bántó hibák sürgetik, melyekkel az evangélium tüköréből nézve, a saját keresztyén és egyházi életünk körében is találkozunk. Magától értetik, hogy a hitnek mind védelméhez, mind erősítéséhez, mind nemesítéséhez erőt, mértéket és fegyvereket Krisztus amaz evangéliumából kell vennünk, mely az igazságnak egyedüli oszlopa és erőssége, s mely a mi hitünknek megmásíthatatlan közös alapja. A további kérdés az T.-É.! hogy miképen, minő keretben lehetne a felette kívánatos közös munkásságot szervezni ? Én azt hiszem, hogy ha mi, egy hitelvű fővárosi protestánsok, alkalmas helyen, havonként bár csak egyszer bizalmas konferenciába összegyűlve, szükségeinket és teendőinket megbeszélnők; ha a munkanemeket és a munkásság eszközeit hittestvéri jóindulattal és keresztyén szeretettel itt egymással megismertetnők és megkedveltetnők; ha az e nemű keresztyén tevékenységben immár tapasztalt és jártas testvéreink eljárásával kölcsönös eszmecsere útján behatólag megismerkedünk; ha a két evangéliumi egyház érdeklődő intelligens tagjait ezekbe az összejövetelekbe bevonjuk s érdeklődésüket megtermékenyítjük: akkor ezek a konferenciák s a belőlük kiáradó buzgóság, hiterő és keresztyén bölcseség kiszámíthatatlan áldásává, eszmegyüjtő és eszmeérlelő házává s erőnövelő kútfejévé válnának a főváros evangéliumi protestántizmusának. Lelkipásztoraink kegyessége, egyházkormányzóink bölcsesége, tanáraink tudománya közös erőforrásul, termékenyítő erőül és buzdító például szolgálna evangéliumi keresztyénségünknek és egyházi életünknek. Azt sem hagyhatom szó nélkül, hogy a tervezett konferenciákon való személyes érintkezés, szívélyes ismerkedés, testvéri összetartás és szeretetteljes együttműködés mérhetetlen áldásokat szülhet az evangélium munkásaira nézve távolban és közelben egyaránt. Megteremtheti azt az evangéliumi közszellemet, melyet most oly sajnosan nélkülözünk; erősíteni fogja a bizalmat a tagokban és a tagok között; a példa erejével vonzhatja és összetartásra buzdíthatja a székes-fővároson kivül lakó hitrokonokat is, s bizonyára növelni és szilárdítani fogja a protestáns öntudatot, melynek lanyhulása miatt mostanság annyi panasz hallható. Sőt a külfölddel való érintkezést, is megkönnyítené és elevenebbé tenné ez az összejövetel, mert a mostanság mind gyakoribbá váló külföldi látogatásoknak is alkalmas elfogadó helye lenne ez a konfenrecia, melyben bármikor együtt találhatná az a külföldi vendég a fővárosi protestantizmus minden árnyalatának a képviselőit. A konferencia menetét akként vélem berendezhetőnek, a mint ez az előkészítő összejövetel folyik. Ének, rövid előfohász és a tárgyhoz kötött bibliaolvasás; azután a kitűzött théma fölött a fölkért előadó legfőlebb 15 percig tartó bevezető beszédet tart, a jelenlevők pedig hozzászólanak. Az eszmecserét ének, hálafohász fejezze be. És hogy az ügynek gazdája legyen, válaszszunk egy papi és világi egyénből álló elnökséget, szervezzünk melléje többtagú intéző bizottságot, az ügyvitelre pedig kérjünk föl egy titkárt és egy jegyzőt. Maguknak a konferenciáknak bőséges tárgyat nyújthat az egyházi élet, ama vezérelv szem előtt tartásával, hogy ne azokat keressük, a melyek elválasztanak hanem azokat, a melyek összetartanak. E közös tárgyak között helyet foglalhatnak az olyan egyetemes érdekű keresztyén kérdések, mint pl. a bibliaterjesztés, a vallásos iratok előállítása és terjesztése, az evangéliumi sajtó és irodalom, az ifjúság vallásos nevelése, a vallásos összejövetelek és felolvasások, a keresztyén egyesületi és társadalmi tevékenység, a városi misszió és evangélizáció s több ehhez hasonló kérdések; de a közélet és közesemények által felszínre hozott más egyházi, iskolai, társadalmi és ethikai kérdések is eszmecsere tárgyává tehetők. íme, T. E., ekként vélném én szervezhetőnek a főváros részére az evangéliumi konferenciákat, melyeknek működésére igaz szívből kívánom és kérem a kegyelem Istenének áldását. ISKOLAÜGY. Lelkész és tanító. A lelkész és„ tanító közötti viszonyt szeretem a férj és feleség közötti viszonyhoz hasonlítani. Valamint a családban akkor egészséges az állapot, úgy halad előre, úgy virágzik fel a ház, ha a férj kormányzásának a feleség bizalommal helyezheti alá a maga akaratát, és a feleség nem kevésbé fontos, de kisebb körű munkásságát a férj kellő méltánylásban részesíti, mint a család boldogságára nélkülözhetlent. Meg kell lenni a férj és feleség között az érdekközösségnek; egyiknek öröme kell hogy öröme legyen a másiknak is; kerülni kell azt a mi valamelyiküknek bánatot okozna. Ennek az;érdekközösségnek kell fentartania a lelkész és tanító között is a jó viszonyt. A közösségnek tárgya természetesen nem lehet más, mint az ő nagyobb családjuk : az anyaszentegyház, a gyülekezet. Ha nézeteltérés történik közöttük, nem azt kell keresni, a mi őket még jobban elválasztja, hanem azt, a mi ismét összecsato'ja, így volt ez azelőtt; így van még most is sok helyen.