Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-05 / 6. szám

Ezen becses lap 3-dik számában megjelent cikkhez nagyt. Szerkesztő úr ezen megjegyzést fűzi: »Kétségtelen, hogy az egyház és a tanító, a lelkész és a tanító között most csaknem általánosan tapasztalható elhidegülés nem egészséges állapot. E sorvasztó bajból kibontakozás keresni fontos életérdek.* Ha a statisztikai, kimutásba betekintünk, lehetetlen hogy borzongás ne fogja el egész valónkat, hogy mily nagy azon egyházak száma, a hol a gyülekezeti tagoknak a lelkészszel való egyenetlenségével indokolják az egyházból való kitérést. Érdekes és tanulságos volna tudni, hogy ezen helyeken a lelkész és tanító között milyen viszony van ? Távol van tőlem a gyanúnak még árnyéka is; de szent meggyőződésem, hogy egy vallásos lelkületű, egyházát igazán szerető tanító lelkészének egyéni vagy természeti hibáit jóvá teheti; a viszálykodásnak élét veheti. Ehez azonban kell a férj és feleség önzetlen szeretete; az, mely nem keresi a maga hasznát, a maga dicsőségét, a maga népszerűségét. Mivel én is egyházunk fontos életérdekének tartom? hogy lelkész és tanító között a bizalom és szeretetteljes jó viszony fenn álljon, vagy visszaállíttassék: meg kísérlem okát adni az elhidegülésnek. Szeretem a gyermeket nevéről nevezni Nem is habozom kimondani, hogy a lelkész és tanító közötti egészségtelen állapotnak oka — ott, a hol meg van — a kölcsönös féltékenység és irigység. Mindenik félti a maga tekintélyét a másikkal szemben. A lelkésznek tapasztalnia kell, hogy ma már, fent és lent a tanítót szükségesnek, a társadalom nélkülözhetlen tagjának tekintik; míg a lelkész érzi, hogy lassanként minden befolyást elszedvén tőle, egészen az üresedő templomba szorul keblének azon szomorú tudatával, hogy őt csak fényűzési cikknek tekintik. A tanító, nélkülözhetetlenségének tudatában egyénileg érzi magát sértve, ha a lelkész, mint hivatalos feljebbvalója, a tanításra és nevelésre vonatkozólag utasítást, vagy csak észrevételt is merészel tenni. Nem csak gondolja, hanem sokszor ki is mondja, hogy kántor dolga az ének, papé az imádság. A változott viszonyok a lelkész régi tekintélyének és befolyásának lassanként csak emlékét tartják fen. Az egyházi felsőbb hatóságok az egyházi közélet felvirágozását az anyagi ügyek vezetésére vonatkozó szőrszálhasogató szabályrendeletekkel reménylik elérni. A világi hatóságok a népnevelés ügyén, sőt az ország anyagi boldogulásán is találgató utasításokkal és rendeletekkel óhajtanak segíteni. Mindezen szabályrendeletek, utasítások és kegyelmes leiratok természetes végrehajtói a lelkészek. Ha a rendelet végrehajtása pénzbe kerül, akkor a lelkésznek az egyháztagokkal, vagy ezek képviselőivel, az elöljárókkal gyűl meg a baja. Ha a rendelet a tanítás mikéntjére vagy ellenőrzésére vonatkozik, akkor a tanító neheztel. Ha a lelkész tétováz a jobbról és balról jövő rendeletek végrehajtása közben: akkor alulról szeretetlenséggel, felülről gyengeséggel vádolják. Igen helyesen mondja Szalóhy Dániel, fent jelzett cikkében, hogy »a lelkészek sok helyen egyetlenegy intelligens munkatársa, a néptanító nem mellőzhető kár nélkül a hívek egyháziasságán, hitbuzgóságán stb. munkálkodó lelkész részéről.* Óh, vajha minél több ilyen tanítóval dicsekedhetnék egyetemes egyházunk! Mennyivel könnyebb lenne akkor a lelkész helyzete, mennyivel boldogabb lenne a tanító, virágzóbb az egyház. A bajok megkönnyebbülnének vállaikon, mert ketten hordoznák azt. Vajha sok tanító ne azt emlegetné, hogy a lelkészeknek minden héten hat vasárnapjuk van, hanem Pál apostollal azt mondanák: »Tudjuk, hogy ti miképen társaink vagytok a szenvedésben, azonképen a vigasztalásban is társaink lesztek,* »mert Isten mellett munkálkodó szolgák vagyunk.* A változott viszonyokból kifolyólag a lelkész magasabb képzettsége dacára is magára van hagyatva akkor, mikor védelemre, pártfogásra volna szüksége. A tanító minden két hétben rávezetheti az iskolai mulasztási kimutatásra, hogy fizetéséből ennyi vagy annyi hátralékban van; a világi hatóság intézkedik arról, hogy csorbítástalanul megkapja azt. a mi őt illeti. De vájjon ott, a hol még párszám vagy lukma fizetési rendszer van, a lelkész fizetésének csorbítatlanságáról ki gondoskodik? Csak nevezzük a gyermeket nevéről! A világi hatóság vallási hidegsége, közömbössége, az egyházi hatóság vallásváltoztatástól való félelme miatt senki sem. A tanító fizetésének kiegészítéséről, ötödéves korpóllékáról, nyugdíjáról, özvegyéről, árvájáról gondoskodott az állam. Igaz, hogy itt is a lelkészeknek kell a gesztenyét a tűzből kikaparni 8—10-féle okmány alázatos felterjesztésével; de teszik örömmel, szeretettel, azon édes reménynyel, hogy valamint társaink voltak a szenvedésben, úgy társaik leszünk a vigasztalásban is. Ámde nem kell-e sokszor fájdalommal tapasztalni, hogy épen tehetségesebb tanítóinknak szivök megkeményedik az állam atyai gondoskodása alatt? »És minekutána meghízott az Izrael, Isten ellen rúgódozott. Elhagyá az Istent, ki felmagasztalta őt* (V. Mózes 32: 15.). Szívem, lelkem teljes őszinteségével nagyrabecsülöm a tanítói hivatalt, és elismerem, hogy a nemzet ezen nagyfontosságú munkásai még messze vannak az érdemük szerinti díjazástól. Elismerem, hogy a lelkész a tanító segítsége nélkül, különösen falun, hasonló a félkezű emberhez. Azért a vallásosság, egyháziasság fejlesztésén munkálkodó tanítókra nézve sérelmesnek tartom az egyházi törvénykönyv 259. § c) pontjának se hideg, se hév intézkedését. Ha együtt munkáljuk az egyház javát, együtt részesüljünk az egyház javaiban, jogaiban is! De viszont, ha az állam érdekeit egyformán szivünkön hordozzuk, munkáljuk : akkor a lelkészek is egyformán részesüljenek az állam javaiban és védelmében ! Vágmelléki.