Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-05 / 6. szám

Egyháziak ne politizáljatok ! Ex-lex, obstrukció etc. Ismeri az olvasó eléggé e szavakat. Emelyedik tőlük, gondolom, velem együtt. Arról is olvastunk kót-három hó óta eleget, hogy e szavakban mily veszélyek rejlenek hazánkra, nemzetünkre, társadalmunkra, kereskedelmünkre nézve; vagy hogy ezek mennyit ártottak, részint bent a hazában a honfiúi érzelmek, a nemes lelkesedés lohasztására, részint a külföld előtt nemzetünk jó hírnevét illetőleg. Azt is tárgyalták eléggé bőven a különböző pártok lapjai, hogy a vizet ki tette zavarossá, a farkas-e vagy a bárány ? Persze hogy a farkas; hanem hogy melyik párt képviselte a turbulens, az erőszakoskodó farkast s melyik a szelicl bárányt? Erről én nem szólok. Nem - tartozik az sem reám, sem e Lap keretébe. Arról azonban még nem igen hallottam, hogy ezen felfordult állapotoknak, ezen politikai nagy keveredettsógnek mi a haszna, hogy van-e ebben áldás, ós kivált reánk protestásokra és még inkább reánk protestáns egyházi férfiakra nézve ? Isten némely mérges növényekbe rejtette a leghathatósabb gyógyszert. Hátha ezekben a legközelebb ismeretesekké lett mérges növényekben vagy pöfetegekben is van hasznos szer? Előttem legalább úgy tűnik fel. Nézzük meg ! Ez előtt két s még inkább három évtizeddel az egyházi lapok hasábjain, de különösen ebben a Lapban számos kérés, figyelmeztetés, értekezés jelent meg a protestáns lelkészeknek a politikai küzdelmekbe, korteskedésekbe való nagyobbmórvű beavatkozása ellen. Az egyházkerületi közgyűléseket megnyitó püspöki beszédek, kivált itt Dunamelléken, többször felmutatták azon káros hatásokat, melyeket a politizálás egyik-másik egyházban előidézett; a közgyűlési és törvényszéki tárgyak pedig élesen illusztrálták, hogy némely lelkész ós gyülekezet között a régi jó egyetértést, békét mily gonoszúl feldúlta egy-egy képviselőválasztás. De hát mindez sokakra nézve hatástalanul hangzott el. Erős szenvedély a politizálás; ha eltelt a három, később az öt óv: újra kezdődött a palástnak a kortestanyákon való szereplése. Nem mondom, hogy egyenlő mértékben, mert az én tapasztalatom szerint az utóbbi időkben már tetemesen meglohadt Krisztus szolgái között a politikai korteskedés tüze; de azért még mindig voltak elegen, a kiket a választási mozgalmak kezdetén kiragadott egyházi hivatásuk csendes, de áldásos köréből a haza ós szabadság ügye iránti szent lelkesedós s oda sodorta őket a politikai harcosok, vagy épen a vezérek sorába. Igen, a haza, a nemzet, az ezeréves alkotmány iránti önzetlen, szent lelkesedós sodorta őket, és épen azért, ha mint protestáns ember fájlaltam is azon sebeket, melyek egyházunk testén imitt-amott a politikai harcok közepette üttettek; de másrészt mint magyar ember vigaszt találtam azon tudatban, hogy azon harckészség, még ha káros is hatásában, de az igaz hazaszeretet forrásából fakad. De hát, politizáló protestáns lelkésztársam, ilyennek képzelted te a politikát, ilyennek a pártelvekhez való hűséget, az azok honboldogító erejében vetett hitet, mint a minőnek két-három hó óta látod? A fajta honszeretet él a te lelkedben is, mint az országosan szereplő férfiak egy jó részének lelkében, a kik vígan táncolnak a sirok ós az ezeréves szent épület romjai felett; a kik ízetlen tréfákkal, gyermekes mókákkal, néha kocsisos kifejezésekkel, trágár sértésekkel, piszkos célzatokkal mulattatják egymást s az országot a legkomolyabb válságos időkben? Lelked talán sír az ország sorsa felett, ők régen folytatják személyek ellen a harcot; legfeljebb ha néha egy-egy pisztolydurranással jelzik, hogy nagyon is komoly dolgok felett komoly munkát kellene végezniök. Ily kompromisszumos honszeretet élt a te lelkedben, mint a minővel pár hó alatt, a politika kuliszszái közé betekinthetve, megismerkedél? Te kizárólag pártod elveinek diadalától remónyletted a haza szabadságát, felvirulását; ós im, pártelveid hősei, vezérei négyszem vagy tízszem között egymással kezet fognak, kölcsönösen megígérik, hogy együtt működnek; majcl a midőn egyik úgy érzi, hogy őt a másik becsapta, az egyezséget ismét felmondja. Az egyik vezér választások idején hirdeti, mint egyedül boldogító elvet, a függetlenség elvét; mikor pedig az országházában az ország javára dolgozni kellene, akkor kijelenti, hogy addig ugyan ö nem dolgozik, sőt mást sem enged dolgozni, a míg Péter vagy Pál, a ki neki kopasz fejéért vagy tán vastag nyakúságáért nem tetszik, abból a székből el nem megy. Az elvekkel, azokkal az altala szenteknek hirdetett elvekkel történhetik bármi, az neki mindegy; de ez az ember onnan pusztuljon. No, de mások sem jobbak ám a deákné vásznánál — kiáltja vissza talán épen az a vezérférfiú, a kire most célozánk, — ismerek ám én meg olyanokat, a kik velem együtt ugyanazon elveket hirdetik a nagy közönség előtt, kéz alatt pedig a másik fél szekerét tolják. Aliter Ioquuntur, aliter sentiunt. Egyik kezükkel az ellentábor vezetői ellen forgatják a kardot, de úgy, hogy erősen vérző sebet ne ejtsenek; másik kell*