Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-12-24 / 52. szám

elhallgatott az ének, — színtelenné vált az igehirdetés és a még nem régen szük templomok tágasakká váltak, mert nem volt ájtatos hivő sereg, mely azoknak padjait betöltötte volna. Itt-ott, kicsiny falvakban talán még hallhat tok buzgó, égig törő éneket; láthattok hivő és az Úr igéje után sóvárgó lelkektől zsúfolt templomokat, — de a legtöbb helyen és épen nagy, népes gyülekezetekben csak úgy konganak az Úr hajiékai az ürességtől. — A ki templomba megy is, nem az ősök igazi lelki buzgósága vezérli oda, hanem vagy a hiúság és a maga mutogatása, vagy pedig az a se hideg, se meleg megszokás, a mely egy cseppet sem különb, mint a fogságból szabadult zsidóság üres áldozata ! Vallásosságunk, egyháziasságunk csak olyan szóval-szájjal való; de hiányzik belőle az igaz mélység, az áldozatkészsg és az igaz szeretet. Addig keresztyéneknek, kálvinistáknak valljuk magunkat, a míg áldozatot, a szeretetnek cselekedetekben való megmutatását nem kívánják tőlünk; de mihelyt ezt kívánják, kész a száz-féle kifogás, — kész az elégedetlenség vagy épen az egyházzal való teljes szakítás. Mennyi építeni, alkotni való volna még előttünk ; de mi haszna, ha az egyháztagok közönyösségén, vonakodásán és ellenszegülésén a legszentebb szándék is megtörik!? Mennyi az özvegy, az árva, a szegény, a nyomorult, a kiken segíteni kellene; — de mi haszna hangzik fel panaszos nyögésük, ha nincsenek szerető, áldozatkész szivek, a melyek lehajoljanak hozzájuk s oda nyújtsák nekik a krisztusi önzetlen szeretet vigasztalását és segedelmét ?! Szent meggyőződésem, hogy a miként a zsidó nép elé azt tűzte ki feladatul az Isten, hogy elvigye a tisztább istenismeretet a pogány népekhez és azokat is elvezérelje az egy igaz Istenhez, — úgy az ebben a magyar hazában csodálatosan megfundált és megtartott protestáns anyaszentegyháznak is az volna a feladata, hogy határait mind tovább terjeszsze; az evangéliumot elvigye [e haza minden más nyelvű és vallású népéhez, s az egy igaz Isten tiszta, hamisítatlan tiszteletéhen és a keresztyéni munkás szeretetben egyesítse. Vájjon teljesítjük-ee hivatásunkat?! óh dehogy teljesítjük! Még igazán eszünkbe sem jut; — épűgy, mint a zsidó népnek. A külső törvény védelme, a melyet megnyertünk a nehéz századok elviharzása után, — nem a munkára, szent hivatásunk betöltésére serkentett bennünket, hanem rácsábított a hiú bizakodásra, — elringatta lelkünket a hitközönyösség halálos álmába. A helyett, hogy kiterjesztettük volna egyházunk határait, engedtük magunkat a liberálizmus álarca alá rejtőzött közönyösséggel leszoríttatni s erősségeinket a titkon áskálódó ellenségek által aláaknáztatni. — Autonómiánknak, egyházi és iskolai függetlenségünknek már csak a rongyait őrizgetjük, s mihelyt ledőltek a külső törvény védő bástyái, a tétlen szendergésből rémült ébredésre keltettek bennünket a meg nem látott, vagy közönynyel szemlélt bajok következményei. Az egyházi terheket megunt s a lelki szükségeiket kielégítve nem talált emberek ezrei szakadtak le azonnal egyházunk testéről és a hithűségre, egyházszeretetre nem nevelt ifjak elrettentő számban engednek az ügyes és cselszövő ' ellenfél csábításának s igérik el születendő gyermekeiket! Mondjátok atyámfiai, nem így vannak e mindezek ? ! Hol van itt tehát a virágzás, a boldogság?! Bizony, mint a hogy pusztán hevert Jeruzsálem s kapui tűzben égtek meg, — úgy pusztán hever a mi magyar prot. Sionunk is, s megégett kapuinak füstölgő üszkei meredeznek felénk ! * * * De ne legyen ez így tovább! »Jertek építsük meg Jeruzsálem kőfalait és ne legyünk többé gyalázatul!« — Jertek, emeljük fel elestéből magyar prot. Sionunkat s tegyük nagygyá, virágzóvá, boldoggá! — De hogyan, mi által tegyük azzá? — Annak Lelke által, a ki mindeneket megtehet és mindenekre képesít: az Istennek és az ő szent Fiának, a Jézus Krisztusnak Lelke által! Sokan látják már a veszedelmet, mely egyházunkat fenyegeti; sokan keresik és kínálgatják a megmentés eszközeit; — de nincs és nem lehet másban segedelem, mint csak abban, ha újjá szüljük önmagunkat s egész egyházi életünket az Atyának és a Fiúnak Lelke által. Ha meg akarunk maradni és felépülni úgy, hogy az életnek semmiféle szele és árvize meg ne rendítsen bennünket, akkor nincs s nem lehet más választásunk, mint visszatérni a Krisztushoz, »mert más fundamentumot senki nem vethet azon kivül, a mely egyszer vettetett, mely a a Jézus Krisztus* (Csel, 4: 12.), »és nincsen senkiben másban idvesség; mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk* ! Igen atyámfiai! keressük először Istennek országát és annak igazságát, és azután mindenek megadatnak nékünk! Istennek országát és annak igazságát keresi az az ifjúsági egyesület, a melynek közgyűlése alkalmából ez istentiszteletet tartjuk ; mert az a célja, hogy Megváltónk boldogító evangéliumát bevigye az ifjak lelkébe s ez által óvja meg a bűnnek, a közönyösségnek veszedelmeitől; ez által támaszszon azokban Istennek tetsző új életet, s az által tegye őket igazi, hivő, hithű, áldozatkész és krisztusi szeretettel teljes keresztyénekké és egyháztagokká. Rajta kivül ezt keresi, ezt munkálja még néhány, Krisztus szeretetéből fakadt s Krisztus könyörülő szeretetét gyakorló egyesület; de bármint igyekezzenek is, erejök egymagában gyenge egyházi életünk újjászülésére. Ez a nagy és szent feladat csak akkor oldható meg, ha nem csak néhány száz ifjú ember és asszony hallja meg az Úr hívogató szavát, hanem meghallja egyházunk minden egyes tagja s részt kiván magának a szent munkából. Csak egyesített erő, egyesített buzgó könyörgés segélhet meg bennünket! Keresztyén atyámfiai! halljátok meg Nehemiásnak tihozzátok is intézett panaszos szavát: »Ti látjátok a nyomorúságot, a melyben vagyunk, hogy Jeruzsálem pusztán hever és kapui tűzben égtek meg*! Halljátok meg és hirdessétek mindeneknek; nyissátok fel lelki szemeiket;