Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-12-24 / 52. szám

mindnyájan s építsük meg a mi magyar Sionunk kőfalait és ne legyünk többé gyalázatul! * * * A babiloni fogság nehéz igája lehullt végre a megbűnhődött zsidónép vállairól. Szabad volt visszatérnie az ígéretnek, az atyáknak földére. Szabad volt felépítenie az Úrnak lerombolt templomát s hirdetni abban az ő törvényeit. Á felszabadult nép egy része örömmel üdvözölte a szabadságot s neki fogott a munkának, hogy eltakarítva a pusztulás romjait, azokon egy új, boldog hazát alkosson magának. A míg a fogságnak szenvedésekkel teljes földéről felzarándokolt ős atyái földére: ajkán zengett a hálaadó ének s lelkét ki sem beszélhető örömmel töltötte el az a ragyogó kép, a melyet a reménység festett elébe mesteri ecsetjével, arról az országról, arról a boldogságról, a mely reá várakozik. »Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait— énekli a zsoltáriró (CXXVI: 1—2.) — olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással. Akkor így szóltak a pogányok : Hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr!« S a mi magyar kálvinista Sionunknak nem volt-e ilyen fogsága és ilyen csodálatos szabadulása? De igen ker. testvéreim. Ha az igazságos Isten megpróbálta az ő választott népét, bizony megpróbálta a mi magyar református egyházunkat is. Ha a zsidó nép történetét hosszú századokon keresztül csak szenvedés, pusztulás és sürü könyhullatás töltötte be, bizony mindezekben volt részünk elég bőven nekünk is. Ha elvétetett, leromboltatott Izrael szent temploma: elvétettek a miienk is. Ha vezérei, papjai, prófétái bilincsbe verve hurcoltattak el: úgy hurcoltattak el a mieink is s adattak el a gályák rettenetes rabságára. Ha Izrael népe elűzetett ősei földéről: elűzettek a mi őseink is s az ő hátukon is véres sebeket hasított a hóhérok korbácsolása. Nyomorúság, pusztulás, keserves könyhullatás volt a mi részünk is majdnem 300 hosszú esztendőn által s Istennek boldogító igéje elfojtatott ajkainkon. De végre ütött a szabadulás órája nekünk is. Lehullott a szolgaság igája a mi vállainkról is. Szabad volt visszatérnünk atyáink földére. Szabad volt felépíteni elrablott vagy lerombolt templomainkat s hirdetni azokban Istennek boldogító evangéliumát! Olyanok voltunk mi is, mint az álmodók. Megtelt a mi szánk is nevetéssel és a mi nyelvünk vigadozással. Ajkunkon zengett a hálaadó ének és a mi lelkünket is kibeszélhetetlen örömmel töltötte el az a kép, a melyet a reménység festett elénk ragyogó ecsetjével arról a felvirágzásról, arról a boldogságról, a mely anyaszentegyházunkra várakozik. * * / * De ime, a fogságból visszatérés után 94 évvel panaszosan hangzanak a nép felé Nehemiás szavai : »Ti látjátok a nyomorúságot, a melyben vagyunk, hogy Jeruzsálem pusztán hever és kapui tűzben égtek meg!« — Hát nem valósult meg az a dicső ország, a melyet a reménység festett a megszabadult nép elé?! Hát újra csak szenvedés és nyomorúság Izrael népe osztályrésze, hogy Jeruzsálem pusztán hever és védő kapui tűzben égtek meg ?! Igen, még mindig tartanak a megpróbáltatásnak nehéz esztendei; mert a mult még nem tudta megtanítani Izraei népét az Istenhez való hűségre, törvényei teljesítésére, kegyelme elfogadására és magasztos hivatása betöltésére. Felépítette ugyan Istennek templomát; de nem töltötte azt be hit, hűség és szeretet, hanem csak a se hideg, se meleg lanyhaság. Hasztalan hangzott felé az isteni intés: »Irgalmasságot kívánok én és nem áldozatot ; az Istennek ismeretét inkább, mintsem égő áldozatot!« (Hós. 6: 6.) — azért nem hatott fel köréből az égre más, csak a lelketlenül, lanyha megszokással hozott áldozatok füstje. Hasztalan hangzott felé: »Mosódjatok meg, tisztuljatok meg; távoztassátok el szemeim elől cselekedeteik gonoszságát. Szűnjetek meg gonoszt cselekedni; tanuljatok meg jót tenni. Törekedjetek igazságra; javítsátok az erőszakoskodót; pártoljátok az árvát és özvegyek ügyét,« — azért még sem tisztult meg vétkeitől, hanem újra összekeveredett a pogányokkal s imádta azok bálványait. Nem javította az erőszakoskodót, hanem maga is a mellé állott s nem hogy felvette volna az árvák és özvegyek ügyét igaz szeretettel, hanem felemésztette az özvegynek házát és az árvának kenyerét. Az önmagát elhitt bizakodás; az Isten és annak dolgai iránt való lanyha közönyösség: a pogányokkal szemben a hitben való ingadozás és engedékenység, s a magasztos hivatásról való teljes megfeledkezés burjánzott fel újra Izrael népe között; — csoda e hát, ha újra megnehezedett felette Istene büntető karja, s ha az Istentől várt, sőt követelt boldogság nem akart valósulni ? Hát a mi reménységeink valóra váltak-e a megszabadulás óta ? Virágzik-e, boldog-e magyar kálvinista Sionunk ?! Erre a kérdésre csak az adhat igenlő választ, a ki bezárja szemét a tagadólag intő jelenségek előtt. A ki nyitott szemmel vizsgálja egyházunk állapotát, sajnálattal kell látnia, hogy mióta visszanyertük szabadságunkat, azóta a külső dolgokban alig-alig haladtunk valamit, a belső dolgokban pedig épen visszaestünk. Nem mondom én, hogy a mí egyházunk külső kormányzása nem halad rendben; de vájjon egy egyháznak az élete csak a külső kormányzatban áll-e? Korántsem. A főkérdés az, hogy bensejében él-e, hat-e az evangélium ereje; meg van-e benne a hűség, az áldozatkészség, s minden dolgaiban az a szeretet vezérli-e, a melyet a megváltó Krisztus hozott el e világra? Ha már ebből a szempontból vizsgáljuk magyar kálvinista Sionunk mai helyzetét, akkor szomorúan kell bevallanunk, hogy a remélt virágzás és boldogság bizony nem teljesedett be. Mint a fogságból visszatért zsidók, úgy mi is felépítettük a szabadulás után őseink elrablott vagy lerombolt templomait. Megzendült bennök újra a hálaadó ének és az Istennek üdvözítő evangéliuma. Híveink seregestől tódultak fel az Ur hajlékába.. . . De azután? . . . azután