Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-12-17 / 51. szám

igyekezzék magát megerősíteni, hogy a célhoz, a tökéletes prédikáció teremtéséhez könnyebben és biztosabban jusson. Lássuk minden gáncs nélkül a másik oldalt; ismerjük meg a prédikációk fogyatkozásait is. Mielőtt az egyes beszédeket fontra tenném és röviden jelezném, hogy mit mutat a mérleg, általánosságban szólok a hibákról. Gyakorló papok tudják, hogy sokszor, bizonyos körülmények következtében, nemcsak az ügynevezett sátoros ünnepek alkalmával — (a mikor különben a textussal is, a tárgygyal is tisztában van) — hanem közönséges vasárnapok közeledtével is tudja az ember előre, hogy miről fog prédikálni, a nélkül, hogy a beszédhez a textus adta volna a gondolatot. Engedelmet kérek az elmélet szigorú uraitól, de a gyakorlat nem mindig tud alkalmazkodni az elmélethez, s engedelmet kérek a homiletika minden parancsoló és tiltó szabályaitól és bizonyságul hivom fel összes lelkésztársaimat, hogy néha a beszédhez keresi a pap a textust. Kivételes az eset és nem mindennapi s nem is törvényes; és habár néha sikerül oly szabályszerűen megoldani és véghez vinni e vétséget, hogy a homiletika törvényei sem panaszkodhatnak, mégis a legtöbb ilyen esetben csak motto marad a textus. Lényeges és egy cseppet sem másodrendű dolog, hogy az ember lelkét a textus tegye termékenynyé; gondolatait ez irányítsa, lelkesedését égi tűzzel ez szentelje meg, és ha ottan-ottan a csapongásra képes és kész ifjú lélek messze elkalandozna az evagélium mezejéről a világ szerinti felfogás és az emberi bölcseség üres tereire, ez zabolázza meg a rakoncátlan lelket, ez tartsa a kivánt korlátok között, hogy a prédikációban a kegyes énekes által remekül kifejezett törvény szerint: »Csak a megfeszített Jézustól vett hitet Hallják « Nem vádolásképen mondom, nem is szabad, nem is illik vádolni az ifjút, a ki az ő szíve kincseiből jót akar adni; de prédikációs könyve elolvasásából azt a benyomást nyertem, mintha szerző jobban ismerné azokat a tételeket, a melyekre péld. Kálvint vezette az evangéliumnak • és saját életének, lelkének vizsgálata, mint az evangéliumot. De legalább valamit alaposan ismer és szép reményünk lehet arra, hogy ha az evangéliumot is teljesen meg fogja ismerni, fogékony és — a mi nagy dolog, — közlésre is képes lelke teljesen kifogástalan műveket fog alkotni. Ezeknek előrebocsátása után vegyük sorra a beszédeket, a mint azok a füzetben rendre következnek. I. Újévi beszéd. Text. Zsoltár XC.13 —15. Az egész zsoltár a mulandó éleinek meggondolásáról szól; az esztendő változásához illendő hangulat ébresztésére alkalmas. A bevezetés egész szabályszerű szerénységgel alkalmazkodik a hallgatóknak ilyen alkalommal természetes hangulatához ; de azután ügyes és egy cseppet sem erőszakolt fordulattal irányozza a figyelmet a közre, egyenes úton jut a tárgyaláshoz, a melynek első részében elmondja, hogy milyennek látta a multat, s kifejti, hogy a múltban csakugyan gonoszt és nyomorúságnak napját láttuk; milyennek óhajtja a jövőt, s helyes, okos, evangeliumszerü tanácsokat ad, hogy a jövő év Isten kegyelméből vidám lehessen. A mint ebből látható, a beszéd a 15. versen épül fel; a 13. és a 14. v. a textusban felesleges. A Il-ik beszéd címe »Bajaink eredete«. Nagyon igazán mutat reá a család alapításnál követni szokott korszerű bűnökre: az érdeknek különböző nemeire, a melyek a házasságkötésnél a szeretet helyére lépnek. Majd a 2-ik részben a házi nevelés fogyatkozásairól beszél megszívlelésre méltó dolgokat; de a textusból ki nem magyarázhatja azt, a mit mond : »Immár a fejsze a fának gyökerére vettetett« (Luk. III. 9.) Ha ez a textus így külön áll, minden mással összefüggés nélkül, — nincs a roszindulatnak az a nagyító pápaszeme, a mely e beszédben említésre méltó fogyatkozást találna. De ker. János a hozzá megkeresztelkedni térő sokaságnak a további kérdezősködésre mást is mond. Azt feleli, hogy a »kinek két köntöse van« stb. Itt hát az összefüggés szerint egészen másról van szó, mint a miről a szerző beszél. A tartalmas textus mottóvá zsugorodott; a logika, mivel helytelen alapra helyezkedett, helytelen munkát is végez. Az összefüggésre ügyet sem vetve, bár a textus azt mondja, hogy a fejsze azért vettetik a gyökérre s a fa azért vágatik ki, mert nem terem jó gyümölcsöt,— szerző azt következteti beszédjében, hogy a fa a társadalom, az egyház s azért nem terem jó gyümölcsöket, mert a fejsze a fának gyökerére, a családra vettetett. A III-dik beszéd folytatása az előbbinek. Bajaink orvosszeréről szól a Jer. VIII. 22. alapján. Ugyancsak a családalapításról és a gyermekek neveléséről szól; itt már pozitive megjelölve, hogy micsoda erők vezessék az em bert. Bevezetésében erősen fűződik az előző beszédhez, s nyilván mutatja, hogy a logika még a helytelenségben is következetes, vagy inkább azt, hogy már az első lépésnél félrelépett az útról ez a sokszor hűlelen társ és magára hagyta a szerzőt. A bevezetés, — a mint ez már szokás is az ó test. textusoknál, szépen, lendületesen indul. A szerző kézen fogva vezetteti magát a kesergő prófétával; de azután a tárgyalásnál, — mivel látja, hogy a próféta nemcsak a szomszédos versekben, de még csak a közeli fejezetekben sem nyújt valami biztatót, — elhagyja a vezért és annak mezejét, s a maga útján, a maga lábán jár; önállóan keres gileádi balzsamot, s meg is találja a családra nézve a szeretetben, a nevelésre nézve a felelősség érzetében. Szép ez, de hova lett a textus? Aztán minek keres az ember gileádi balzsamot annál, a ki maga is csak keresi? Miért nem attól kérdezősködik ennek termő helyéről, a ki már megtalálta? Lám Pál apostol a Kolossé- és Efezusbeliekhez intézett levelének tanúsága szerint megtalálta azt, a mit szerző Jeremiásnál hasztalan keresett. Új testámentumi téreken kellett volna ezt keresni, s akkor azt is meg tudta volna a szerző, hogy az említett és tényleg meglevő bajoknak nem a társadalom minden tagja, — hanem a Krisztus a legfőbb orvosa. A IV-ik beszéd a gyógyítás módjáról szól. Textus Luk. IV. 23. Bevezetésében, hivatkozva az előző beszédekre, a melyeknek ez folytatása, ügyesen, folyékonyan, minden zökkenés nélkül jut el a tárgyaláshoz, a melynek I. részében azt fejti ki, hogy miért van szüksége az orvosnak arra, hogy előbb magát gyógyítsa meg, a II. részben pedig a gyógyítás módjáról szól. V. Böjti. Alapige János XVI. 20. Némi változtatással nagyon jól sikerült bűnbánati prédikáció. A hangulat, a melybe lelkünket a beszéd ringatja, egészen bánatos hangulat. Bánat a mások és a magunk bűnei miatt. Szerző lelkét gazdaggá tette a textus és annak alapos megismerése. Ez a textus már kész felosztást is kinál; a lelket is sok gondolattal termékenyíti. Jó is a beszéd. Elmondja, hogy micsoda keserűségre van ok s micsoda kesergés felett örül a világ; majd — s ez az eddigieknek legsikerültebb, remek, bibliás] része, — hogy ki által és miképen fordul örömre a kesergők szomorúsága. Ha enynyivel megelégszik a szerző, s ha a II. részszel befejezi beszédjét, akkor egy formás, kerek beszéddel több van a gyűjteményben. Azonban nem elégedett meg. A böjti cím