Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-11-05 / 45. szám

megelőző cikkemben kijelentettem, hogy ezt a magyarázatot és ezt az orvoslást nem tartom helyesnek; mert az eredménytelenségnek nem ebben van az igazi forrása és gyógyító szere. Igyekezem tehát ez alkalommal kimutatni, hogy hol a baj gyökere, s mit kellene tenni annak kiirtására. Fejtegetésemben leplezetlenül ki fogom mondani az igazságot; de ebben távol lesz tőlem minden személyeskedés és csupán csak az igazság fog vezérelni. Az igazság azért ne sértsen senkit sem, hanem inkább ösz tönözzön komoly gondolkozásra és támaszszon nemes törekvést a hiányok megszüntetésére. Népiskolai tanításunk sikertelenségének oka legelső sorban is a családi nevelés és gondviselés hiánya. Ez a baj megvan ugyan a vidéken is, de legfőképen a fővárosban tapasztalható. A statisztika maga világosan rámutat erre a bajra, a mikor épen azokban a kerületekben tünteti fel óriási számban a tanulásban hátramaradt gyermekeket, a melyekben igen sok a szegény, munkás és a napszámos ember. A főváros nehéz megélhetési viszonyai munkába szólítják nemcsak a családapát, hanem a családanyát is, s a gyermekek egész napon át nélkülözni kénytelenek a családi nevelést és gondviselést. Ennek a rosz hatása lehetetlen, hogy ne érvényesüljön az iskolai tanítás eredményében. Fájdalom, hogy Budapesten ezer meg ezer gyermek csak addig van jó társaságban és gondviselés alatt, a míg az iskolában van. Onnan eltávozva nem fogadja őket szülei gond és szeretet, hanem csak a bezárt ajtó és a nyitott utca, a hol csak a csavargásra szoknak reá, de nem arra, hogy az iskolában tanultakat ismételgessék, vagy a feladatokat elkészítsék. Sőt a hol az anya otthon van is, igen kevés, vagy semmi idő sem jut arra, hogy a család is támogassa munkájában az iskolát. Dajkálkodás, ebédhordás, hirlapárulás előbb való sok szülő előtt, mint a tanulás; pedig az iskola csak akkor oldhatja meg feladatát, ha munkájában segítségére jő a család is a maga nevelésével, gondviselésével s a gyermekeknek a tanulásra serkentésével. Délutánonként és esténként ezrével láthatja bárki is a gyermekeket az utcákon csavarogni, rendetlenkedni, újságot árulni, — a mi csak azt mutatja, hogy a szülők egyáltalán nem fogják fel hivatásukat úgy, a mint kellene, s, nem tudnak felemelkedni odáig, hogy szülői feladatuk nem csak abban áll, hogy életet adjanak gyermekeiknek s azoknak testi fentartásáról gondoskodjanak (— fájdalom, hogy igen sokszor még erről is elfeledkeznek ! —), hanem abban is, hogy azoknak szellemi és valláserkölcsi nevelésére is gondot viseljenek. E miatt kétségtelen, hogy igen sok Budapesten a rosz tanuló, sőt erkölcsében is megromlott gyermek, és kétségtelen, hogy ilyen elemmel igen nehéz az iskolában becsületes eredményt mutatni fel. De ha így van is a dolog, azért az ilyen gyermekekre, még ha csupa elégtelenből áll is az osztályzatuk, azt mondani, hogy a tanulásra képtelenek, hogy gyönge elméjűek, vagy buták: — legalább is elhamarkodott ítélet. Nem gyönge elméjűek azok, hanem elhanyagolt nevelésű, rosz tanulók; mert hogy van képességük, azt szomorúan igazolja az a bűnkrónika, a melynek lapjai az ilyen, rosz tanuló gyermekek által elkövetett, raffinirozott lopások, csalások s rablások adataival vannak telve. A kinek van esze, ügyessége, raffineriája a roszra, — volna annak esze a jóra, a tanulásra is, ha nem volna elhanyagolva családi neveltetése. A szegény néposztályok által lakott város részek rosz tanulóinak óriási számát némileg megfejtik ezek a szomorú körülmények; de a statisztika tekintélyes számmal mutatja ki a gyöngetehetségű tanulókat azokban a kerületekben is, a melyekben inkább az intelligencia a túlnyomó. Hát itt is a családi nevelés és gondviselés hiánya az oka a tanítás sikertelenségének? Lehet; de talán csak a legminimálisabb mértékben. A sikertelenség oka itt másban rejlik; de nemcsak itt, hanem talán még inkább a szegény néposztály által lakott kerületekben. Az ok, mely általánosnak mondható, azokban a túlzott követelésekben rejlik, a melyeket ma a népiskolával szemben általában, de különösen a fővárosban felállítanak. A népiskola szerintem arra volna hivatva, hogy a gyermeki léleknek még csak épen bontakozni kezdő tehetségeit a kifejlésben segítse, gyámolítsa, erősítse s a további tökéletesedésre képessé tegye. Ezt a feladatot nem azzal oldhatja meg igazán, ha az ismereteknek minél nagyobb halmazát igyekszik a lélekbe beletömni; hanem sokkal inkább azzal, ha a legszükségesebb elemi ismereteket igyekezik elsajátíttatni, és pedig úgy, hogy az a fejlődő lélek maga jusson mind előbbre, a tanító pedig ebben csak irányító és segítő legyen. Az elemi iskola elemi iskola és sem nem közép-, sem nem főiskola; épen ezért nagyon meg kell gondolnunk, hogy mi az, a mit abban közölni és elsajátíttatni kell. De ha e tekintetben vizsgáljuk a népoktatást általában s a fővárosban különösen: sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy az, tananyaga mennyiségévei és követelményeivel túl megy azon a határon, a meddig terjeszkednie szabad volna. Ma annyi a tanulni való a népiskolákban, hogy a fejlődő gyermeki lélek azt bevenni, megemészteni s magáévá tenni képtelen. A vaskos könyvek óriási anyaga agyon nyomja a gyermeket, s bizony nem kell gyönge tehetségűnek, vagy épen butának lenni a gyermeknek, hogy bizonyítványa elégtelenekkel legyen tele; elég, ha nem zseni, vagy nem áll mellette egész délután korrepetitor, hogy meg legyen az eredménytelenség. Zseni pedig kevés találkozik, s nem mindenkinek van módja házi tanítót tartani. Nem a levegőből, hanem a közvetlen tapasztalatból merítem az alapot ezekhez az állításokhoz. Nézze át akárki azt a tananyagot, a mit a fővárosi iskolákban tel kellene dolgozni; olvassa át a vaskos és igen sok esetben infámis magyarsággal és a gyermeki lélek felfogó képességét messze felülhaladó tudományos stílussal irt tankönyveket; vegye hozzá a népiskolában egyáltalán helyet sem foglalható német-nyelv tanítást, — a rajzolásnak, számolásnak, nyelvtannak csak a középiskolákba illő mértékét — s igazat fog adni nekem, hogy a népiskolai tanítás mai, különösen fővárosi követelményeinek nemcsak a gyönge, de még a normális tehetségű gyermek sem tud megtelni, s azzal megbirkózni csak a zsenik, vagy azok képesek, a kiknek szülői, szerencsés anyagi viszonyaikból kifolyólag, korrepetitort állíthatnak gyermekeik mellé. Hogy a népiskolának ily mértékű követelései mellett sok az elmaradt, a tananyagot megemészteni nem tudó és megszekundázott tanuló, az megint természetes ; de ez megint nem azt jelenti, hogy sok a gyöngetehetségű vagy buta gyermek, hanem azt, hogy a túlzott igényeknek igen sok gyermek, még ha akarna sem képes megfelelni. Ezt, a magából az iskolából eredő bajt kiegészíti és betetőzi azután a tanítás mai methódusa. A népiskolának elemi ismereteket közölni levén feladata, és értelmileg még fejlettien gyermekekkel levén dolga, csak természetes az a követelmény, hogy a tanítás methódusa a felfogó és haladó képességéhez alkalmazott legyen. A cél: fejleszteni az ébredező szellemi erőket; tehát a tanítás módjának olyannak kellene lennie, hogy a gyermeki lélek önmaga jusson mind előbbre az ismeretekben, felhasználva a maga fejlődésnek indult vizsgálódó, elvonó, ítélő és következtető erejét. A tanítónak ebben a munkában,