Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-15 / 42. szám

lángoló haza- és egyházszeretete öldöklő dárdáit. S ha az emberszeretet nyájas, szivélyes, kifogyhatatlan türelmű apostolára van szükségünk : újítsuk fel annak a jó embernek a példáját, a ki olyan sok jót tudott tenni, mert nagyon tudott szeretni. Es mindezek elgondolására forduljon buzgó hálára a szivünk az élet és gondviselés Urához, hogy nekünk, ennek a főiskolának oly halhatatlan emlékű férfiakat adott, a kik »sokakat vittek az igazságra s ezért miként a csillagok, örökké fénylenek Szőts Farkas. ISKOLAÜGY. A gyöngetehetségűek iskolája. A fővárosi tanács a mult hónap végén egy kultuszminiszteri leiratot tárgyalt, a mely arra hívja fél a város közönségét, hogy adjon helyiségeket a gyöngetehetségü gyermekekek tanítására ; tanítókról majd gondoskodik a miniszter, áttevén ez iskolába néhány, e célra kiképzett tanítót a hülyék iskolájából. Leiratát indokolta a miniszter azzal, hogy a fővárosi tanfelügyelő által beszolgáltatott statisztika szerint 1462 oly gyermek jár a főváros iskoláiba, a kiket gyöngetehetségűeknek lehet minősíteni, s a kik. a többiekkel nem tudván lépést tartani, hátráltatják a tanítást s kárára szolgálnak a tanulásra képeseknek is. Hogy a tanítás sikerének e gátló akadályát elhárítsa, három osztályt szándékozik szervezni a miniszter a gyöngetehetségü gyermekek számára; egyet Budán, kettőt pedig Pesten. A tanács a leiratot kiadta az iskolaszékeknek véleményezés végett. A miniszternek fent vázolt terve közoktatási, általános pedagógiai, morális és társadalmi kérdéseket és érdekeket érint, — tehát egészében véve nagy fontosságú és megérdemli, hogy azzal közelebbről foglalkozzunk. Közoktatási kérdéseket érint legelső sorban, mert egyfelől azt akarná meggátolni, hogy a gyönge tehetségű tanulók miatt az éptehetségűek haladása meg ne akadálvoztassék; — másfelől pedig arra irányulna, hogy a többi gyermekekkel együtt haladni s az azok által tanulandó ismeretmennyiséget elsajátítani nem tudó gyengetehetségüeket is a lehetőségig kiképezze. A terv így magában, theóriában nem hangzik roszul s úgy tetszik, hogy a humanizmus szép elvei képezik alapjait. De vájjon úgy van-e valóban? — Vájjon a praxisban megvalósítható-e, s ha megvalósítható, eléri-e célját s általános pedagógiai, morális és társadalmi szempontból helyeselhető-e? Lássuk csak közelebbről. A hivatalos statisztika a főváros elemi iskolás gyermekei közül 1462-őt minősít gyöngetehetségűnek. Horribilis szám; de vájjon reális-e? Kik minősítették a gyermekeket gyönge tehetségűeknek? Magok a tanítók. Mi alapon? Mert nem tudtak a többiekkel lépést tartani s osztályzatuk elégtelen volt. Sajnálatos dolog ugyan s épen a főváros alsó néposztályai körében, hogy a gyermekek nevelésével vajmi keveset törődnek s a gyermekekkel már csecsemő koruktól kezdve itatott pálinka és egyéb szeszes italok rombolólag hatnak a lelki erőkre, de — tisztelet, becsület a fővárosi tanító testületeknek — mégis kétségbe kell vonnunk, hogy a gyengetehetségüeknek, általuk kitüntetett elrettentő száma való volna. A minősítésnél az elért eredmény, a kalkulus volt minden bizonnyal az irányadó, s a minősítők magok a tanítók voltak. De elfogadható-e a kalkulus minősítési alapnak s magok a tanítók minősítőknek ? — Nézetem szerint nem. Nem, mert a tanítás sikertelenségét nemcsak a tehetségtelenség hordozza, hanem sok egyéb, a gyermeken kivül eső körülmények is. Ilyenek a családi nevelés és ellenőrzés hiánya, a rosz környezet, a testi betegségek, s hozzá tehetjük még: a tanítók türelmetlensége és a tanításhoz nem értése. S nem fogadhatók el minősítőknek a tanítók, mert a tapasztalás szerint ritka tanító az, a melyik elfogult ne volna roszul tanuló növendékével szemben. A lelki tehetség vagy tehetetlenség megítélése nem is oly kicsiny fontosságú s egyszerű dolog, a melyben akármelyik tanító, még ha elfogulatlan is, könnyedén dönthetne. A lelki erők élettana a legnagyobb részben ismeretlen még a legtudósabb pszihológusok előtt is, s hogy a lélek állapotának egyik-másik kérdésében véleményt mondhassanak, nekik is hosszas és lelkiismeretes tanulmányozásra van szükségük S hogy mindennek dacára az ő Ítéletük is mennyire divergál s hányszor bakot lő, sokszor szomorú mosolylval olvashatjuk és tapasztalhatjuk. Ha hát pszihiatereink csak a lélek némely irányban való abnormitásának kérdéseiben is ennyire ingadozók és tévedhetők. akkor a lélek egészéről, összes erőiről kimondandó ítélet lehet-e oly könnyű, hogy azt csupán a tanítókra bízhatjuk? Hiszen a lélek erőinek fejlődése erősödése oly titok, a melynek mélységeibe az eime még behatolni nem tudott. Hány eset van arra, hogy a tanulópálya kezdetén tehetségtelennek látszó gyermekek később meglepő értelmet s tehetséget mutatnak fel s válnak az életben kiváló emberekké, — s viszont hány és hány eset van, hogy az iskola alsó osztályaiban zseniknek minősítettek később teljesen aláhanyatlanak tehetségben, szorgalomban, s az életbe lépve csak vegetálnak, vagy teljesen el is züllenek! Ki fejthetné meg ezeket a nagy ellentéteket? Csak az, a ki a lélek erőit, tehetséged, a szellemi erők fejlődésének vagy hanyatlásának titkos törvényeit oly világosan ismerné, mint egy kitűnő boncoló orvos a test minden részeit. De van-e ilyen ember általában? Bizony nincs, s így tehát a tanítókról sem tételezhetjük fel, hogy ők a lelki erők titkai felől teljesen tisztában lehetnének és olyan ítéletet hozhatnának, a mely csalódhatatlan. Igen kényes és bonyolult dolog levén tehát a lélek erői felett kimondandó ítélet, részemről abban a meggyőződésben vagyok, hogy a gvengetehetségűek kiválogatása lehetetlen, s lehetetlen lesz akkor is, ha a tanítótestületek mellé oda állítják még a tiszti orvosokat is. De feltéve, de meg van engedve, hogy ez lehetséges volna, vizsgáljuk meg a kérdést egyéb szempontokból is. Lássuk, eléri-e közoktatási célját ? A gyengetehetségűek iskolájának tantervét még nem ismerjük ugyan, de itt csak két dolog lehetséges; vagy ugyanannyit taníttatni, a mennyit a tehetségesekkel, vagy pedig kevesebbet. Az első esetben célját nem érhetné el az iskola, mert hiszen ha a kiszabott, ismeretmennyiséget nem voltak képesek elsajátítani ezek a gyermekek a rendes iskolában : nem fogják elsajátíthatni a számukra szervezendő speciális iskolában sem.. Ha pedig kevesebbet kívánnak tőlük, akkor ezzel a kevesebbel a rendes iskolában is megelégedhetnének, s így ismét csak céltalan és felesleges a külön iskolák szervezése. A kérdés azonban nem a megvalósíthatáson és a közoktatási cél elérhetésén dől el, hanem azokon az általános pedagógiai, morális és társadalmi szempontokon, a melyeket érint s a melyeket figyelmen kivül hagyni nem szabad.