Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-09-03 / 36. szám

tűz*e zászlójara a magyar nemzeti szellem és nemzeti nevelés eszméjét, minélfogva a protestáns egyházi társadalom — legalább ez idő szerint — feloldva érzi magát a nemzeti nevelés hagyományos missziója alól, mert azt az állami és nem — protestáns iskolák szintén teljesítik. A szellemi tehetség nincs születéshez, nincs valláshoz, nincs osztályhoz és vagyonhoz, nincs semmihez se kötve, a mit a társadalom adhat. Ezt minden egyén, mint isteni adományt hozza magával s örökül nem hagyhatja utódaira, hanem csak az egész emberiségre, a sokaságra müvei, alkotásai alakjában. — Hogy az egyén tagjává lehessen egy-egy nemzet vagy társadalom kiválóságának, ahhoz szükséges, hogy veleszületett talentuma érvényesüljön s azon körben, melynek tagja, bizonyos elismerésre, állása, befolyásra szert tegyen. A tehetséghez azonban, hogy érvényesülhessen a tudomány, az egyház vagy közszolgálat terén, kell készültség, iskolázás, műveltség. A vagyonos osztálybeliek itt annyiban elsőbbségben vannak, hogy az iskolázás ideje alatt gondtalanul élhetnek feladatuknak. A vagyontalan tehetséges tanulókora ellenben nem ritkán nehéz Kálvária út, akkor is a legkorlátozottabb eszközökkel, néha kétségbeejtő kitérésekkel és életemésztő küzdelmekkel. E küzdelemben a pálya kezdő részein sok hős elhull, elvérzik, kimerül, vágyától épen úgy emésztve, mint szegénységtől. De a ki győz az akadályokon, az előtt megnyílik a pálya, a kit azon nemes becsvágy vezérel törekvésében, hogy a közjó szolgálatában jelentékeny szerepe legyen, az bármely áldozat és kitartás árán is felküzdi magát a társadalomban s az ügynek szolgálatába szegődik, hasznára és dicsőségére válik; mert az öröklött és szerzett vagyonnál biztosabb alapja az életnek a jellem, a tehetség és tudás. Ismeretes, hogy Magyarország újjászületését, szellemi és politikai átalakulását, nem csekély mértékben annak az áramlatnak is köszönjük, mely az alsóbb rétegek tehetséges fiait a társadalom felszínére segítette. Ez az újabb időknek egyik legnagyobb áldása; ez rontotta le a kasztrendszert, mely a haladást lehetetlenné teszi. Protestáns iskoláinknak nem utolsó becse abban áll, hogy a külföldről hazatért tanárok a tanítás és nevelés terén — leginkább angol mintára — követett módszerükkel önálló godolkodásra, önálló tevékenységre nevelt, szabadságára féltékeny, de a törvény előtt meghajolni tudó növendékeket bocsátottak ki falaik közül és hogy a kegyes pártfogók jótékonyságából létrejött intézmények által támogatták és célhoz segítették a szerényebb sorsú magyar köznemesség fiait és a porból fölemelkedni törekvő tehetségeket. Kis Gergely és fia Kis József is protestáns kollégiumokban fejlődtek erősakaratú férfiakká s úgy küzdötték fel magukat tiszteletreméltó állásokba, hol a közjónak igen sokat szolgáltak. Kis Gergely a marosvásárhelyi kollégiumban nevekedett fel, mint a közelben levő Baczkamadaras községében lakó, csekély vagyonú,de nemes székely szülők gyermeke. Külföldi egyetemeken kiképezvén magát, 1768-ban ezen iskolához tanárrá választja az egyházi főkonzisztorium. Hivatalba lépése után pár hónappal főhatóságanak jelentést tesz az iskola állapotáról. A tanítás akadályairól szólva, első nagy akadálynak mondja azt, hogy alig van az egész deákságnak annyi könyve, a mennyinek egynél kellene lenni. Soknak egész könyvtára egy nyomtatott könyvből vagy egy grammatikából áll. Ezen azonban nehéz segíteni, mert a deákok nagyon szegények. Második nagy baj a szorgalom hiánya. A deákok még csúfolják azt, a ki szobájában tanul valamit. Ez régi hiba. Ez ellenében iának látná két vizsgálat behozatalát, január és július elején. Jó volna, ha ezen vizsgálatokon legalább egyik gondnok j^len lenne. A vizsgálatokat nem kellene nagyon szigorúan tartani, hogy a jóigyekezetüek meg ne ijedjenek ; de a dicséretet is csak *>fösvényként kell mérni, mert a székely ifjú legény hamar elhiszi magát*. (Folyt, köv.) Gönczi Lajos. TÁRCA. A hit világából. (Folytatás és vége.) A valódi hitnek gyümölcse és bizonyítéka a benső örömnek és megelégedésnek a boldogító érzéke. Azért mondja a 119. zsoltár is, hogy »szüntelen járok nagy vidámsággal, mert a te parancsolataidat keresem*. A hol az a vidámság nincsen meg, ott még kezdetén van a hit. S ezzel a boldogító erzéssel az embernek vele született bűnössége sem áll ellentétben, a mint Dávid is nagy fogyatkozásai dacára kedvelt embere az Istennek. Erre pedig nem erőszakos hatalmi eszközökkel nevelhetjük az embert. A lélek müvelése a hit számára leend a jövő szazad megoldandó feladata. Nincs okunk tehát kétségbeesni a keresztyénség fenmaradásán, ha él az emberekben a hit az eszményi, a hit az égiek iránt. Addig, míg a keresztyén világ hiszen az Istenben és hiszi Krisztus feltámadását, a pokolnak kapui sem vehetnek rajta erőt. Addig örök igazság a kefesztyenség, — különben csak korszerű jelenség volna az emberiség nevelése történetében. A hitnek lényege tehát — tisztán a vallási psyehologiai szemüvegén tekintve, menten a theológia élettelen formuláitól — nem más, mint az Isten iránti engedelmességből eredő bátor és erős akaratelhatározás az eszményi isteni életre. E definícióban, korlátolt jellegétől el is tekintve, gyakorlatilag véve benfoglaltatik tehát a józan egészséges emberi értelemnek a bátor akaratelhatározással, s az eszményi iránti hitnek az akaraterővel és készséggel való egyesülése, a melyben dogmatikus hitök dacára nagyon is szűkölködtek a Krisztus korabeli farizeusok. E hitben megvan a türelem is, épen mert a lélek műveltségén alapul, azok iránt, a kik annak még csak kezdetleges fokozatán állanak. Azért mondja a hitnek zsidó formás alakjaiból kibontakozott nagy apostol is: »Annálfogva, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendületlenek,