Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-08-06 / 32. szám

Szerkesztííség': IX. kerület, Kálvin-tér 7. szám, hová a kéziratok ciinzenflök, Kia«lrt-Iiiviital : Hornyánszktf Viktor könyvkereskedése (Akadémia bérháza), hová az elöfiz. és hirdet, díjak intézendök. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : SZŐTS FARKAS. Kiadja: HORNYÁNSZKY VIKTOR. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési ára : Félévre: 4 frt 50 kr ; egész évre: 9 frt. Egyes szám ára íiO kr. EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. Elveszett esztendő. Kinek van Magyarországon elveszíteni való esztendeje? A nemzeti állameszme konszolidálásának, vagy a tudományos haladásnak, vagy a szociális eszmék tisztázásának talán? Ezeknek egyiknek sem, mert mindmegannyi fürge munkával igyekszik a maga megerősítésére, továbbfejlesztésére. Ilanem úgy látszik, hogy az evangélium szerint reformált anyaszentegyháznak van. Ne vegye ezt pedig senki a keserűség beszédjének, vagy a sötéten néző pesszimizmus rémlátásának. Az utóbbi időben gyűlési beszédek ékes szónoklataiban, az egyházi sajtó cikkeiben két dolgot konstatáltak a vezetésre hivatott őrizők egész határozottsággal mind az öt egyházkerületében az egyetemes egyháznak. Az egyik közösen elismert tény volt, hogy baj van egyházi életünkben, melynek pusztítása nem tagadható. A másik tény pedig annak hangsúlyozása, hogy a bajon segíteni kell, hogy a romboló vészszel szembe kell szállni. Ki ezt, ki amazt az orvosszert ajánlotta, az általa veszélyesnek ismert baj orvoslására. A minthogy bajban nincs hiány, nincs jó tanácsban sem. Mind e sok hangból, úgy a panaszéból, mint a biztatáséból, tisztán kivehető volt, hogy immáron nekünk tennünk kell. Még pedig minél előbb és minél egyetemesebb védelemre és építő munkára van szükségünk. Hogy ez a munka megindíttassék, kiváló alkalomnak kínálkozott az Irodalmi Társaság őszi debreceni közgyűlése, a mikor remélhetőleg az egész országból együtt lesznek a két evangéliumi egyház vezető elemei, úgy az egyházkormányzat, mint a sajtó részéről. Milyen szép is lett volna az Isten nevének segítségül hívása mellett, a Lélek zúgása közepette kimondani egy új kor jelszavát. Kimondani, hogy: »Kelj fel Sión !« Övezd meg derekadat józan és való reménységgel! Kelj fel és dolgozzál! Mennyi erő áradhatott volna szót ebből az összejövetelből, melyben Krisztus tanítványai imádkoznak közös akarattal, mint egykor régen s azóta annyiszor! Milyen erőket közölhetett volna az Úr Lelke velünk, ha közös erővel ostromoljuk érte az eget. Es hogy imponált volna az elleneinknek, ha az egyetemes evangéliumi egyházat látják sorakozni, hadi rendbe állni a Jézus zászlója alatt! Es mekkora méretű munka indulhatott volna meg onnan, melyben részt vesz vala bérces Erdély a sík Tisza-Dunamellék, halmos Dunántúl! Micsoda erő lett volna az, mely negyedfélmillió lelket indított volna mozgásba, hogy megépítse az omladozó Siónt! Milyen önérzetes dolog lett volna, ha megmutatjuk, hogy nem csak panaszkodni, nem csak tanácsolgatni tudunk, hanem cselekedni is, mert íme, már el is kezdtük! így gondoltuk mi ezt. Azért csatlakoztunk örömmel a »Debreceni Prot. Lap« által a »Hajnal«-ból átvett és lelkesen köszöntött hírével a leendő lelkészi értekezletnek. Mert hogy szükség van reá, még pedig égető szükség, azt nyilvánvalónak láttuk a már előbb említett gyűlési és sajtó-nyilatkozatokból. Az egyházi sajtó azonban e kérdésben hallgatott. Reméltük mégis, hogy az eszme nem halt meg, csak érlelődik, mígnem a »Debreceni Protestáns Lap« legközelebbi száma elparentálta szépen. Meg kellett halnia, mert előre haladott az idő, s a hivatalos körök hivatalosan nem kérettek fel egybehívására. Ne érjen érte senkit szemrehányás, ne támadjon belőle egy szívben se keserűség! De meg nem állhatjuk annak konstatálását, hogy volt idő ennek a gondolatnak a rövid életében, mely nem volt előre haladott, ki mulasztotta azt el? A minek szükségét mindenki érzi, nem kötelessége-e azt mindenkinek propagálni. Tudjuk, sok akadály állt útjában ennek a