Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-07-09 / 28. szám

68. Dicséret. (Kleist-Lengyel József után) Nagy az Úr, ki fényes házát építette Ott fenn a számtalan egeknek felette, Hol sok ezer napok fényesítik pitvarát, A magasság s mélység határozzák udvarát, Ráül, mint szekérre, a mennydörgő felhőre, Villámlást bocsátván lovagok helyt előre. Megzendül eló'tte az egész természet, Napkelet, dél, észak és a napenyészet, Erdők, mezők, bércek dicséretére kelnek, Hatalmát, fenségét zengik a nagy Istenek; Jöjj hát te is, ember, te remeke a földnek, És okos lelkeddel magasztald teremtődet! Egyszer se fogjon úgy a nap futásához, Egyszer se jusson el úgy ágyas házához, Hogy Őt ne dicsérjed ajkadnak hangzatával, Szavad összecsengvén a természet szavával; Ez hív fel téged is buzgó hálaadásra, Meghatván lelkedet a menny és föld látása. Mennyen, földön mindent Isten keze forgat, Fénynyel ő éleszti a napot és holdat, Esővel, meleggel ő táplálja a földet S kit teremtett, annak fentartója is ő lett; Ez a kegyes atya nem vet hát engem is el, Sőt hűséges volta rólam is gondot visel. Tartsd meg, óh Úristen, gondodat számomra, Nem szükséges egyéb én boldogságomra; Én pedig hálával tekintek rád az égba. Ki ott fent lakozol az örök dicsőségbe', Imádom szent neved, betelve félelemmel És dicséretedet egygyé teszem éltemmel! Fejes István. III. Vasárnapi ének. 73. dicséret Szegedi K. István használatból kiment éneke helyett, a 137. dicséret dallamára. Jövel óh Szentlélek Isten, Szent igéd ránk új fényt hintsen, Új. fényét a tiszta hitnek, Mely ragyogjon, mint szövétnek, Hogy láthassuk azt az utat, Mely minket a mennybe juttat. Sötét útra könnyen tér el, Kit a vallás nem vezérel, De a hittel megszentelve, Istent látja szív és elme S hogy útjáról el ne térjünk, Maga Isten lesz vezérünk. A vallásnak szent igéje Tanít Isten szerelmére S ha az Isten lelke bennünk, Igaz utat könnyű lelnünk, Mert az istenfélő szívek A jóban is mindig hívek. Áldott lélek, Isten lelke, Minden jóra vezérelj te, Utainkra hints világot, Leikeinkben gyújts szent lángot, Hogy a fényes mennyországban Meglássuk Istent mindnyájan! Fejes István. IV. Estveli ének. A. 35. zsoltár dallamára. Arany János refrénje motívumaiból. Hála Isten, estve van már, Fáradt testre nyugalom vár, Szívem, immár te se csíiggedezz, Míg az éjnek árnya elfedez ; ím' az édes, csöndes álom, Istentől száll angyalszárnyon, — Kezeinket összetéve, Imádkozzunk, Istent kérve ! Isten őrzi álmainkat, Ez a hit az, mely megnyugtat, Leikeinknek drága kincs e hit, Bízni és remélni megtanít; E hit nélkül testünk, elménk Nyugodalmát föl nem lelnénk, — Kezeinket összetéve, Imádkozzunk, Istent kérve ! Megnyugodni istenedben, Bízni bármi küzdelmedben, Az intsen, a ki most az éjet Gondjával átvirrasztja véled; Sötétben is ő van velünk S ő hozza fel új reggelünk, — Kezeinket összetéve, Imádkozzunk, Istent kérve ! Hála Isten', estve van már, A hívekre nyugalom vár; A ki fáradt Istenben bízva, Az éjjelét is ő rá bízza. Édes álom, csöndes álom, Szállj reánk hát angyalszárnyon, *— Kezeinket összezárva, Imádkozzunk, istent áldva ! Fejes István.