Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-06-11 / 24. szám

Pozsom) luveszszük a felekezeti jellegíí tanintézetek sorából — ámde ha ezt teszszük, azzal épen a tő argumentum dől meg, melylyel protestáns autonomikus szempontból indokolni lehetne a jogi szakképzés iránya decentralizációját. Ép oly problematikusnak Ígérkezik az eredmény akkor, ha csak a királyi táblák székhelyeit veszszük figyelembe, mert ez esetben a három királyi jogakadémia mellett csak egy autonom joghatóság alatt álló protestáns akadémia (a debreceni) áll egy püspöki lyceummal (a pécsível) szemben. Azt hiszszük, a tudományos hatás szempontjából nem valami jelentékeny a változás, mely a protestáns szellemi erők intenzivebb kifejtése s a nemzeti élet iránvzására gyakorolt fokozottabb befolyás érdekében várható a reform végrehajtásától. Legalább is nem volna az remélhető abban az arányban, melyben az ellentétes eszmeáramlatok is okvetlenül érvényesülnének. Bizonyos izoláltság állapotát kedvezőleg segíthetné tán elő a reform, de ez nem volna az a kulturális vérátömlesztés társadalmi intézményeink minden rétegébe, mely a protestantizmus közművelődési hivatását kell, hogy áthassa. Protestáns felekezeti jogakadémiáink természetes fejlődését nem egy dogmatikusan elhatárolt téren, de minden oldalú kihatásában kell széles alapon koncipiálnunk, s ez csak úgy érhető el, ha a magasabb általános kultura eszményeihez simulva, az egyetemi oktatás fokozatos dekatholizálásán működünk a nélkül, hogy a protestáns tudományosság hierarchiáját segítenénk megalkotni. Ebben a törekvésben a protestáns tanügynek nincs jobb szövetségese a modern állam szabad és felvilágosult eszméinél, épen a jogi szakoktatás terén, szemben azokkal a tradicionális irányzatokkal, melyek a katholikus kánonjog tételei feltámasztásából nyerik táplálkozásukat, s az állam politikai átalakítását tűzik ki célul minden vonalon. Ebben a küzdelemben az autonomikus szempontok merev hangsúlyozása gyöngítését szolgálná inkább, mintsem erősbítését a protestáns érdekeknek, szárnyát szegné terjeszkedése azon eszközeinek, melyek az eszmék közösségében találják föltételeiket. Pedig egyedül ezek vannak hivatva nagy és egyetemes nemzeti kultnrát teremteni, melynek termékenyítő hatása legyen a közéletre s a nemzedékek nevelésére. A jogi államszigorlati bizottságoknak az egyes jogakadémiák székhelyén való felállítása, a mint az új rend tervezi, tehát még ha a királyi táblák személyzetéből kiegészíthető lenne is elegendő képzett taggal, legjobb esetben egy végzetes partikulárizmus első láncszemét képezheti. mely idővel az állami jogegység felekezeti és nemzetiségi szétmorzsolódására vezethet, de aligha erősítheti a protestáns szellemet. Nem lehet elvitatni, hogy azok a nagy kulturmozgalmak, melyek a müveit nyugati nemzetek társadalmában mind szélesebb gyűrűket vetnek, nagy befolyással voltak és vannak a jogeszmék kiképződésére. A köz-, a magán- és büntetőjog általános és részletes tanai, a nemzetgazdaságtan és a politika ma már mind kevésbé képesek betömni a rést, melyen át a felekezeti és osztályfelfogás egész gondolkozási világa" széles nyomokon tódul be a tudomány eszmekörébe.1

A jogélet egységét minden időben az állam politikai kiépítése egyik hathatós eszközének tekintették. Nem lehet-e tartani attól, hogy a jogi szakoktatás széthúzó irányzatai, a képesítés ügye kiszolgáltat asa a felekezeti tanintézetek autonómiájának, bomlasztó hatással lehetnek a magyar állam nemzeti egysége intézményeire is, és lassanként meglazítják azokat a garanciákat, melyeket épen az élő jogtudat, a jogmeggyőződés közössége, mint a nemzeti organizmus ethikai princípiuma tett politikai létünk szilárd kapcsaivá? A magyarság jövőjének nagy kerdésével áll tehát szoros összeköttetésben a jogi tanulmányok reformja. Nem egy incidentális, másodrendű mozzanat ez a nagy kulturális feladatok körében, de a politikai önfentartás kérdése, állami konzolidációnk és faji összeforradásunk eminens érdeke. Jól meggondolandó, vájjon egy nemzetiségileg, nyelvben, szokásokban és gondolkozásban annyira széttagolt állam mint a mienk, a műveltség eszközei öntudatos, célszerű irányzatában és terjesztésében kiadhatja-e kezéből azt az erőt, melyet azon faktorok éber ellenőrzéséből merít, a mik az államéletben hivatva vannak a polgári foglalkozásokra való képesítés, a hivatalos államhatalom imperiumában valój részesítés módjait megszabni De talán még mélyebbre ható intézkedés az, mely a vizsgálati rendszer átalakításával bizonyos rosszúl alkalmazott sovinisztikus jelszavak alatt ép a jogtudományok tulajdonképeni ethikai diszciplínáit, a politikát és jogbölcsészetet kívánja háttérbe szorítani. A jogtörténeti iránynak a fakultásokon való előtérbe helyezése az ellenforradalom valóságos eszköze volt a maga idejében, mely a jog és állam történelmi fogalmának rendszeres kifejtésével igyekezett a tekintély tiszteletét hinteni el a polgárok nemzedékei gondolkozásában. Az az iskola azonban, mely csupán a múltban keresi a jogintézmények eredetét és kifejlődését, egyoldalú túlzásaiban tévelygésekről tévelygésekre vezetett, s csak legutóbb is eklatans bukást szenvedett a német birodalmi általános polgári törvénykönyv szerkesztésében. Viszont a tapasztalati tudományok térfoglalása a jogtudomány müvelésében is a munkamegosztást, a tudás minden ágának specializációját vonta maga után. Emez a jelen, az a mult irányzata. Mindkettő jogosult magában. De a kettő között hézag van, mert a jog dogmatikus és történeti része mellett helyet kell találni ezen tudomány legislativ és politikai része számára is — arra, melv a kor exigenciáival társadalmi tekintetben is számol. Ám a mai rendszer mellett törvényhozási alkotásainkat a társadalmi reformoknak semmi eszméje nem inspirálja. Ugyanakkor, mikor politikai téren az általános szavazatjog, az általános tan- és hadkötelezettség behozatala által, gazdasági téren pedig a nagyipar és az ipari munkások tömörülése folytán az erőviszonyok naprólnapra változást szenvednek, jogi fakultásainkon tág tért nyitnak a történelmi tanulmányoknak, a practicumoknak, de a legkisebb körre akarják szorítani a jog kritikájára vonatkozó tanokat s különösen a politikát és jogbölcseletet. Már pedig a legiszlativ és politikai jurisprudencia legfontosabb ága épen az, a melynek feladata a hagyomány által reánk származtatott anyagot összehasonlítani a tényleges társadalmi állapotokkal s körvonalozni a jognak jövőben szükségessé válandó módosulásait. Jogéletünk összes megoldandó reformját az a törekvés kell, hogy megszabja, hogy a különböző osztályok fontosságának és erőarányainak pontos tanulmányozásából vezessük le a jogtudomány jövendő formáira vonatkozó konklúziókat. Ebben a szellemi harcban a jogfilozófia világító szövétneke nélkül látásunk elsötétül; elvesztjük az egyetlen összefogó kapcsot, mely a jogspecialisták nyomán s a kenyérkereset érdekei következtében mind mélyebbé való szakadást az egyes jogi diszciplínák közt eddig fel tudta tartóztatni s gátat vetett annak, hogy a tudomány komoly világa merő köznapi routinier-k technikai virtuozitásává ne fajuljon végkép. Mit jelent a jogbölcselet száműzése arról a polcról,