Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-06-11 / 24. szám

törvényeket felismerni vagy azok szerint cselekedni nem képes; azért a tanító saját akaratát mindaddig teljesítteti növendékével, míg ennek szelleme az oktatás következtében oly uralkodó gondolatkör birtokába jut, mely őt a jónak felismerésére, belátására és így annak állhatatos követésére azért vezeti, hogy erényes életet éljen. A tanítónak erre vonatkozó intézkedése leghelyesebben rendtartásnak mondható, a mennyiben növendékét szellemi fejletlensége következtében durva vágyainak megfékezésére és helyes cselekvésre bizonyos, meghatározott iskolai életrend követésével mintegy kényszeríti. Az oktatás azonban idővel létre hozza a belátást és ekkor a tanító munkássága már nem támaszkodhatik a feltétlen engedelmességgel járó rendeletekre, hanem oda törekszik, hogy a növendék, saját elhatározásából tegye azt, a mit addig a tanító utasítása után tett meg. A növendék tehát saját akaratát érvényesíti. Ekkor szűnik meg a tanító uralma s csak a tanácsadó, ellenőrző szerep jut osztályrészéül. Ezen nevelői működés a fegyelmezés, mely nem rendszabályokkal, hanem főleg tanácsokkal igyekszik a növendék akaratára hatni, hogy ez belátása folytán a felismert jót állhatatosan cselekedje. Az akaratra van irányozva a nevelő munkásságának harmadik iránya; neve fegyelmezés; célja, hogy alkalmas eszközökkel állhatatos, jellemes egyéniséget fejleszszen.* >A fegyelmezésnél — mondja tovább Verédy rekapitulációjában — mértékadók: 1. A rosztól való vissza- és a jóban való megtartás. 2. Késztetés az önelhatározásra. 3. Elvek szerinti cselekvés. 4. Higgadtságra való szoktatás. 5. Az érzület nemesítése. 6. A tévedőnek helyes útra való vezetése.' Verédy, min a t. olvasó észreveszi, a fegyelmet oly tág értelemben veszi, hogy ez magában foglalja az összes nevelői intézkedéseket, és az oktatási eredményt. Ily tág értelemben a fegyelmet tudtunkkal még egyetlen jelentékeny tanférfi sem vette, sem a régi, sem az űjabb időben. Nem szándékunk a t. olvasót értelmezési idézetekkel untatni, mindazonáltal szükségesnek tartjuk egyik újabbkori kitűnő tanférfiúnak, Dittesnek definitioját idézni. Az iskolai fegyelem alatt értik azon intézkedések és rendszabályok összeségét, melyek által először az oktatás rendes menete és az oktatási célok elérése biztosíttatik, azután pedig a gyermekek egészsége és erkölcsisége is védelmeztetik és elősegíttetik.* Dittes — miként a t. olvasó látja, sokkal szűkebb értelemben veszi a fegyelmet. Ha a tanító rendeleti úton szabályozza növendékei magatartását, azt Verédy nem fegyelmezésnek, hanem rendtartásnak nevezi. Ez csekély véleményünk szerint tévedés. Ha a nevelő egyes növendékek magatartását rendeletek által szabályozza, akkor igenis ezen eljárás rendtartásnak nevezhető; de midőn a tanító a növendékek sokaságánali magatartását rendszabályokból álló rendszerrel bizonyos rendhez és korlátokhoz köti oly célból, hogy az oktatási célok eléressenek, akkor ezen eljárásnak a neve : fegyelmezés. Verédy kívánja, hogy mikor később a növendékek nagyobb eszmekör birtokába jutnak, a tanító adja át növendékei kezébe a kormányzó gyeplüt, hogy magukat elvek szerint kormányozzák. Engedje meg a t. szerző kérdeznünk: hiszi-e komolyan, hogy a tanító oda vezetheti növendékeit, hogy magukat kormányozzák ? Hát a meglett emberek, illetőleg polgárok elvek szerint kormányoztatnak-e ? Hiszen Bismarck az mondja: Macht geht vor Recht; Momsen a nagy történész pedig azt hirdeti: Macht ist Recht. De erre azt felelheti Verédy: ő mint szabadelvű magyar, perhorreskálja Bismarck és Momsen által hirdetett rendszert és kívánja az elvek szerinti kormányzást, illetőleg kormányzat már az iskolában eszközöltessék. De ha Ő az elvek uralmát oly nélkülözhetetlennek és üdvösnek tartja, akkor ő a stoikusok, Pláto, Kant és Schleiermacher álláspontjára, illetőleg az ideálizmus rendszerére helyezkedik. Ámde ezen rendszer szerint az elvek egyedül határozzák az akaratot a cselekvésre, vagy mint Hegel mondja: >Az ész hatalma átváltozik az ész és akarat azonosságává.* Ha pedig ez áll, mire való a nagy apparatus a fegyelmezésre, illetőleg a nevelésre? Hiszen elég volna azt mondani a tanítónak: add növendékeidnek az elvek ismeretét. Verédy tehát önmagával jön ellenkezésbe. Minthogy pedig ő a késztetést az önelhatározásra, a szoktatást a higgadtságra, a hatást az érzület nemesítésére stb. kívánja : maga vallja be, hogy az elvek nem elegendők arra, hogy az akaratot a cselekvésre indítsák. És valóban ügy is van. Nem az elvek, hanem az érzelmek gerjesztik és ösztönzik az akaratot a cselekvésre. Az apa, szemben a gyenge kiskorú gyermekkel, hatalmat képezvén, kívánságai és parancsolatai erkölcsi erejűek s sarkalják a gyermeket azok véghezvitelére. Ha az atya tekintélye a gyermek nagykorúságával meggyengül, akkor helyébe lép Isten tekintélye, a polgári erények gyakorlására nézve pedig a fejedelem vagy a nép tekintélye. Minél erősebb az Istenben való hit, minél nagyobb a fejedelem iránti tisztelet és minél szorosabb a kapcsolat a néppel és annak közvéleményével, annál nagyobb ezen hatalmak hatása egyesekre és annál inkább képesíttetnek az erkölcsi és polgári erények gyakorlására. így tart az erkölcsi nevelés az egész életen át. Azért a vallás-erkölcsi jellem képzése nem egyes tanórák műve, mint az értelem és ész kiképzése. A jellemet nem mesterséges eszközök, hanem a hatalmak tekintélye eszközlik. Azért az erkölcsi cselekedetre nézve egyedül a tudás teljesen elégtelen; ellenben a példa és az erkölcs gyakoroltatása azért oly hatásos, mert ezek mutatják a tekintélyek hatalmát. Azért semmit sem használ, a csupa tanítás, ha az apa és a tanító azt cselekedeteikben megsértik és az által tekintélyük gyengeségét árulják el; azért szűnik meg a jó érzület, ha az egyes állandóan rossz környezetbe jut a hol mintegy elvágva a tekintélyektől, csak az erkölcstelen valósítását és a tekintélyek kigúnyolását látja. Nem lesz talán érdektelen véleményünk illusztrálására a következő történet. Nagy Frigyes országában utazgatván, egyszer egy falusi iskolába került, a hol a tanító épen kikérdezte a feladott leckéket. A tanulók csaknem valamennyien kitűnően feleltek. A kikérdezés után felszólította a király a tanítót, hogy tartson valamely tantárgyból egy rövid tanítást. Igen természetes, hogy a tanító azonnal teljésítette a király kívánságát. A király azonban a tanítás alatt folyton csörömpölt a kardjával és nyugtalankodott, de a tanulók nem néztek a király felé, hanem szemeiket a tanítóra függesztve, nagy figyelemmel hallgatták a tanítást. A tanító bevégezvén az oktatást, hozzálépett a fenséges vendég és mondá: Ön kitűnően fegyelmezi a tanulókat, nem néztek én reám a tanítás alatt, hanem csak Onre«. >Én — feleié a tanító — ebben a kis államban korlátlanul uralkodom s nálamnál nagyobb tekintélyt nem ismernek.* »Helyes, igen helyes — viszonzá a király — ezek egykor kitűnő katonák lesznek*. Egy századdal később írja Jules Simon, a nagyhírű francia publicista: »Jövőben azon államok lesznek a leg-