Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-06-04 / 23. szám

discimus. S éppen azért keveset gyakoroljuk őket, vagyunk ügyetlenek az ilyenekben. Egyébiránt erre nézve is áll az: »kérjetek és megadatik néktek.* Eltekintve attól, hogy a jövő vasárnap rendszerint azok az emberek jönnek a templomba, a kiket hétköznap meglátogatunk s a kik ezúttal visszaadják mintegy a lelkipásztor látogatását; eltekintve attól is, hogy beszélgetéseink alkalmával, ha azok nemcsak a felszínen mozognak, az embereknek mindég nyújtunk valamit s általuk mi magunk is épen azonknak az embereknek ismerteiében gyarapodunk, a kiknek prédikálni hivatásunk, — nekünk a lelkipásztori beszélgetésre saját prédikációink szempontjából is szükségünk van. Ez úton ugyanis egy gyakorlati értékű prédikáció-anyaghoz jutunk, nem hogy talán a hallottakat a legközelebbi vasárnapon tapintatlanul kitálaljuk, hanem hogy konkrét módon prédikálhassunk, megtanulván azt az ismeretes Goethe-féle mondást követni: »Greift nur hinein ins volté Menschenleben ; Ein jeder lebt's, nicht jedem ist's bekannt; Doch wo ihr's packt, da ist es interessant.* Az ilyen konkrét, az életből merített s az életre irányuló prédikáció szintén kulcs az emberi szivekhez. E tekintetben sokat lehet tanulni az angol diszenterektől és az amerikaiaktól s tanulmányozásra igen tudnám ajánlani pl. Spurgeon prédikációit, vagy Moody egyszerű beszédjeit. Igen, ezek azok az emberek, a kik a nép közt éltek s azért prédikáltak oly népszerűen s megkapóan. Sokat irtak már, a prédikáció népszerűségéről. Csodálatos azonban, hogy mindég csak a forma és csak a forma az, a mit e szempontból ajánlatba hoznak. Pedig a külső forma, legyen bár oly népies is, sohasem fog egy beszédet népszerűvé tenni. Hogy valaki népszerűen prédikálni tudjon, arra nézve nem elegendő csak a nép nyelvét művésziesen utánozni tudni, tévesen azt gondolva, hogy triviálisnak is szabad lennie, — hanem szükséges az is, hogy az illető a nép között éljen s aztán a nép sajátos gondolkozását s typikus alakjait úgy tudja néki eléje tárni, hogy azokra ráismerve rámondja: •» Igen, igen, ez az én testemből való test.< Ez a Kolumbus tojása. Mielőtt én 10 éven át mint egyházi szónok működtem, abban a ritka szerencsében részesültem, hogy négy évig egyszerű hallgatóként a szószék alatt ülhettem. S ezen négy év alatt igen sok gyakorlati homiletikát tanultam ; nevezetesen magamon tanulmányozhattam azt, hogy mi az, a mit az ember, ha a templomba megy, keres. — Táplálékot keres lelkének s ki nem elégítve távozik onnan mindannyiszor, valahányszor ottan erős dorgáló prédikácziókat osztogatnak olyanoknak, a kik nincsenek is ott, vagy ha a jelenlévők elé csak üres szalmát vagy száraz virágokat vetnek. És ki tudja, hogy ha mi a saját magunk hallgatói lehetnénk, nem tartoznánk-e mi is azok közé, a kik nincsenek jelen. Nem is szólok az unalmas prédikációkról, aminőkben— competens bírálók véleménye szerint — szintén nincs hiány. Hogy az ilyenek, ha csak valahol valami kipusztíthatatlan templomhoz való ragaszkodás nincsen, a templomokat kiürítik s minden körülmények között a lelki életet fel nem kelthetik, arra talán, mint magától értetődő valamire, kár szót is vesztegetni. Én itt azokra, a talán egész gondosan kidolgozott beszédekre célzok inkább, a melyekről az ember bensőleg ép oly üresen megy haza, mint a hogy oda ment, csupán csak mert semmi igazi táplálékot nem tartalmaztak. Mathusius Máriának az életrajzában van említve, hogy e nő gyakran keserű könyeket hullatott a miatt, mert egyik »hivő« prédikátorának minden építő-tartalom — nélküli prédikációi őt szép vasárnapjai örömeitől megfosztották. E nő táplálék után áhítozó lelke, a mely az úgynevezett »hivő« prédikácziókban e táplálékot nem találta meg, e világon vájjon egyedül áll-e? És mi az a táplálék ? Csupán csak száraz definícióval nem sokat magyarázhatnánk meg; de vegyük például az öreg líieger György Konrád-nak a postilláját, vagy Hofackernek, vagy Tholucknak már egészen más szabású prédikációit, — ezek tényleg táplálják a lelket. Vagy a mi még jobb : üljünk oda magunk a szószék alá, mint olyanok, a kiket valamely teher legörnyeszt, fájdalmak lesújtanak s a kik a mindennapi élet gondjai által kifárasztva, a bűnösségnek, gyengeségnek elégületletlenségnek többé-kevésbé öntudatos értelmétől bensőleg nyugtalanítva, a testünkkel való harcban legyőzetve stb. érezzük magankat. S ily emberek a temlomba jönnek olyas valamit keresni, a mijök nincs, de a mi után tudva vagy öntudatlanul — áhítoznak: — ily esetben nem értenők-e meg teljes jelentését a Főpásztor ama szavainak: »legeltesd az én juhaimat ? ! < Eltalálom azonban az ellenvetést: »biszen az csak fickió ilyen templombajárókat képzelni! No, én azt jól tudom, hogy nem minden lemplomlátogató bír tudomásával annak, hogy neki éhező lelke van, de azért ez az ellenvetés a legkevésbé sem hoz zavarba engemet, mert 1. minden prédikációnál bizonyára legalább egy olyan lélek van jelen, a mely a templomba a táplálék utáni vágyból jött s ez talán épen olyan, a ki különben nem igen szokott oda ellátogatni; 2. prédikációnknak sohasem válik kárára, ha ahhoz szokunk, hogy összes hallgatóinkkal úgy bánjunk, mintha nékik ilyen éhező lelkük volna, ha mindjárt nincs is tudomásuk róla, és 3. az éhséget legjobban úgy fogjuk felkelteni, ha vasárnaponként hallgatóink részére az asztalt gazdagon megterítjük s reális,^ tápláló ételekkel rakjuk meg. És épen ott, ahol az TJr házának kegyelmi javait még nem ismerték fel a lélek tápláléka gyanánt s ebből kifolyólag utánuk nem áhítoznak, a hol továbbá az öntudat s a megváltás szükségességének érzete még alva szendereg, épen ott az a legbiztosabb útja annak, hogy az isteni üdvöt léleknek közel vigyük s az utána való vágyat felköltsük, hogy újra és újra mutogatjuk: íme, itt az élet s a teljes megelégedés. Ha jó emberismerők vagyunk, úgy hallgatóinknak elég meggyőzően kimutathatjuk azt, hogy nékik éhező lelkük van; s ha az ige életébe behatoltunk, úgy kimutathatjuk nékik azt is, hogy: íme, itt a ti lelkeiteknek való eledel, a minőt a világ nem adhat« s ha azután kérjük is, buzdítjuk is őket: »írne, egyetek, frissítsétek fel magatokat!* — vájjon az ilyen eljárás mellett prédikációnknak nem volna eredménye? A mint tehát egy prédikációnál sem volna szabad elfelejtkeznünk arról az ajtócskáról, a mely a textus életébe vezet, s arról a kulcsról, a mely a szíveket megnyitja, — úgy nem volna szabad elfelejteni azt a kérdést sem intézni magunkhoz: vájjon a mit én ma prédikálni fogok, csakugyan igazi eledel-e a lelkek számára ? De ha komolyan szívünkön fekszik az, hogy hallgatóink — és pedig nem csak a titkos s egyéb tanácsosok, hanem azok az emberek, a kik tényleg előttünk ülnek s a kiket a táplálék utáni vágy hozott a templomba, tehát a szegény, törődött mesteremberek, parasztasszonyok stb. le egészen az inasig, szolgáig és szolgálóig — ha, mondom komolyan szívünkön fekszik, hogy ezek általunk lelki táplálékhoz jussanak, úgy kerülnünk kell azokat a hibákat a rrfelyek nagy mértékben hozzájárulnak sok mai prédikáció hatástalanná tételéhez, — kerülnünk kell: a frázist, az abstrakciót és a dogmatizálást. Szeretnénk a szószéki frázisokról szóló hosszú beszé-