Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-05-21 / 21. szám

fele csüggedt s még kevésbé elkedvetlenedett szolgákat; az elcsüggedés kishitűség, a kishitűség pedig új vereség. Az Isten »kiürített edényeket« kiván, a mikor dicsőséges erejének gazdagságát akarja belénk tölteni. Ez az erő kötve van mindaddig, a míg csak saját erőnkben bizakodunk és csak a saját dicsőségünket keressük. A mily igaz ez a mondás: >ha erőtlen vagyok, vagyok erős«, ép oly igaz az is: »ha erős vagyok, vagyok gyönge.« Isteni paradoxonok ezek, a melyeket páli merészséggel isteni »bolondságoknak* lehetne nevezni; de azért igazságok, alapigazságai az evangéliumnak, a melyeknek mindenekelőtt mi bennünk kell élniök, ha azt akarjuk, hogy belőlünk élet áradjon. S mihelyt azok mibennünk életet nyertek, nem maradnak többé csak puszta negatív igazságok. »Ha erőtlen vagyok, vagyok erős« és >mindenre képes vagyok azáltal, a ki engemet megerősít: a Krisztus által.« Az első praktikus haszon, a mely az épen tárgyalt igazság felismeréséből reánk háramlik az, hogy prédikációinkat jobban fogjuk azután térden állva kikönyörögni, mint azt általában tenni szoktuk. A prédikátorok hivatalos szobáiban bizonyára sok imádság hangzik el s nem volna helyén való a benső hitélet ezen zártkörű nyilvánulásáról véleményt kockáztatni. Minden imádságos szobácskának meg van a maga ajtaja s csak a rejtekbe-látó mennyei Atyának van módja tudni azt, hogy azon belül a dolgok miként állanak. Az ember azonban ismeri a saját imádságos szobáját s bizalmas kollegái közt néha-néha hallja azt is, hogy e tekintetben volna elég ok az önvádra, s hogy az imádkozás általában s a prédikációra vonatkozó ima energia de sok kívánni valót hagy maga után, s hogy gyakran inkább szokásszerü formaság, mint lelki foglalkozás, s a szívnek önodaadó beszélgetése Istennel. Az ima azonban nem isoláít darabja a lelki életnek, hanem organikus összefüggésben áll az az embernek Istenhez való összviszonyával, s e tekintetben thermométernek lehetne tekinteni. A prédikációi imádkozást lényegében véve nem lehet megtanulni; de abban a mértékben, a milyen mértékben gyermeke valaki az Istennek, fog tudni imádkozni is, úgy a hogy az imádkozást az égben értik. Specialiter: a mi gyengeségünk belátásának a mértéke mértéke egyúttal az imádkozási tehetségnek is. Ily értelemben igaz az a mondás hogy »a szükség megtanít imádkozni.* Ha bennem valóban benső eleven meggyőződéssé vált az, hogy én képtelen vagyok arra, hogy Krisztus evangéliuma valamely emberi lélekben isteni erőnek bizonyuljon, az esetben megtanulom azt is: »Mélységből kiáltok Hozzád*. — s a mélységből való ezen imádságaim »az Isten szine elé jutnak«. Ezen kivül, ha t. i. az ilyen imádsághoz való benső impulzus megvan s az imádság az Isten erejét mozgásba hozni akarja, még két dolognak kell ehhez hozzájárulni. Először; határozott akarásának annak, hogy hallgatóinkban reális hitéletet ébreszszünk; s másodszor: annak az erős hitnek, hogy Isten mindenható erejénél fogva megteheti azt, a mit az én erőtlenségem nem tehet. E feltételek elsejét természetesen, mint magától értetődőt, fel kellene tételeznünk mindenütt, mert hiszen nincs oíyan prédikátor, a ki valamit ne akarna. En azonban attól félek, hogy igen sokan a célt nagyon alacsonyra tűzik ki és megelégesznek azzal, ha a templomlátogatás elég tűrhető, s a polgári igazság némi mértékét sikerült elérniük. Nemcsak hallgatóinknál, de maguknál a prédikátoroknál is — a nélkül talán, hogy tudnának róla — gyakran találhatunk valamit abból a tévhitből, a mely a keresztyénséget s a templomlátogatást identifikálja; — ez veszedelem, a mely ott a legnagyobb, a hol a lepel alatt a szónoki tehetségre való hiúság is egy kézre játszik vele. S a hol a puszta iustitia civilis és a iustitia Dei között elméletileg igen, de gyakorlatilag nem tesznek különbséget ; a hol az továbbá a prédikátor életében sem lett ténynyé s nyilvánvalóvá : ott azután psychologiailag természetes, hogy az írás szerinti újjászületés vagy egyáltalában nem, vagy legalább nem komolyan célja a törekvésnek. S ha ehhez hozzáveszszük még azt is, hogy a hosszú, kevés eredménynyel járó prédikálás még a buzgó férfiakra is könnyen elernyítőleg hat; hogy egyesek végre prédikátori hivatásuknak bizonyos mesterségszerű megoldásához szoknak, s mások ismét a dolgot már elejétől fogva igen kényelmesen csinálják, — ily körülmények között alig lehetne kétségbe vonni azt, hogy nem mindig és nem mindenütt van meg a komoly szándék arra nézve, hogy a prédikációnak az írás által kitűzött célját tényleg el is érni akarják. Már pedig kevés psychologiai éleslátás kell ahhoz, hogy azt belássuk, hogy ha valaki valamit elérni óhajt, annak azt mindenek előtt akarnia kell. Tehát a mi arra vonatkozó imádságunknak, hogy a megelevenítő isteni erő hallgatóink lelkében megnyilatkozzék, csak akkor lesz ereje s foganatja, ha komolyan szívünkön fekszik az, hogy igehirdetésünknek ily erőmegnyilatkozás legyen az eredménye. E mellett komolyan kell hinnünk abban is, hogy az imádságot az Isten meghallgatja, s hinnünk kell az általunk hirdetett istenigének elevenítő erejében. Erre nézve is áll az írás szava: >Legyen neked a te hited szerint.* Hitünk mértéke mértéke imádkozási tehetségünknek, s mértéke sikereinknek is. A ki ügye győzelmében már előre is nem hisz, az sohasem is fog győzni. Fájdalom, gyakran úgy látszik, hogy még a »hivő« prédikátorok pesztimizmusa is annyira megy, hogy ők maguknak is úgy tűnnek fel, mint a kik vesztett ügyet védelmeznek. Mit ér azonban a ieghivőbb objectív hit, ha az subjectíve nem az a diadalom többé, mely a világot meggyőzi ?! Azért vagyunk annyira tehetetlenek, mert elcsüggedtünk, s azért csügediünk, mert a hitetlenség lármáját nagyon engedjük magunk előtt imponálni s in praxi az Isten örök igéjének a -sötétség erőivel 'szemben való erejét gyengének tartjuk. Megérdemelnők azért, mint a tanítványok Jézus halála után, hogy a mi hitetlenségünk megdorgáltassék. Csak ha in praxi hiszszük, hogy »Krisztus evangéliuma Istennek ereje minden hivők üdvözitésére*, ma úgy, mint XIX. századdal azelőtt, s hogy Isten lelke még a porladó csontokat is megelevenítheti, — csak az esetben fogunk hatásosan imádkozni tudni; s csak a hitteljes imának »vagyon Ígérete.* Sok szépet mondtak már az ima áldásairól; de nem az imáról való szép beszédek által, hanem csak az által fogjuk imáink meghallgattatását elérni, ha magunk imádkozunk és pedig azzal * a hittel imádkozunk, hogy az ima az ég erőit mozgásba hozza. Egy mondás, a mit a boldogult Tholuck, az egyetemről való távozásomkor elejtett előttem, kitörülhetetlenül vésődött a szívembe. Egy rövidke mondás az egész; olyan, a minőt e hűséges mester sokat tudott tanítványainak — kivált magán érintkezéskor — mondani; de a mely hasonlít az életképes maghoz, a melyből, ha az ember szívébe befogadja, több bölcseséget meríthet, mint az összes fóliánsokból vagy sok órás kollégiumokból. . . Azt akarom még Önnek elmondani, — szólt — hogy mit teszek én, ha a prédikációra készülök. Először is térdre vetem magamat és kérem az Istent, hogy mutassa meg nekem azt az ajtócskát, a mely a textus életébe vezet. Mert — folytatá aztán — tudnia kell, hogy minden textusnak megvan a maga élete, s a ki az ahhoz való ajtót meg nem találja, az csak haszontalanul csapkodja a levegő-eget,