Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-04-09 / 15. szám

dom, hogy beláthatatlan időkre, mert a kormánynak ma sem célja teljesen kivenni az oktatási ügyet a felekezetek kezéből, és tudatával van annak is, hogy még mindig rengeteg az az összeg, melyet csak a protestantizmus hoz áldozatul e téren is a haza oltárára. Eddig a dolog rendben is volna ; a baj az egészben csak az, hogy az elégedetlenség, békételenség és — nevezzük nevén a gyermeket — az elegyháziatlanodás ettől az időponttól veszi kezdetét a protestáns — mindig tisztelet a kivételnek — tanítói kar sorában. A többnyire állami tanítóképző- intézetekből kikerült iíjabb nemzedék magas aspirációkkal, hogy ne mondjam, egy adag úrhatnámsággal lép ki az életbe, és a mikor ebben a a sokkal nagyobb szabású iskolában vérmes reményét kielégítve nem látja: azonnal megkezdődik nála a békételenkedés és elégedetlenkedés. És mert a mi szegényes egyházi épületeink nem állják ki a versenyt a palota számba menő állami iskolákkal: újabbnál újabb követelésekkel állanak elő. anélkül, hogy a körülményekkel csak valamennyire-annyira is számot akarnának vetni. Ha ebbeli igényüket az egyház nem képes kielégíteni: már kész a vád a felekezetek ellen Elhidegülnek attól; állami hivatalnokoknak tekintik magukat és terhesnek találják a szoros értelemben vett egyházi szolgálatok teljesítését. Nem légből kapott állítás ez; elszomorító példákat tudnék én ennek igazolására felhozni. Aztán hangadó körökben is akadnak olyanok, kik túlbuzgóságukban, túl lőve a célon, még a kormány világos intenciói ellenére is növelik bennök az egyházi befolyás és felügyelet alól való menekülési hajlamot. Legyen elég e tekintetben hivatkoznom a ^Néptanítók Lapja« 1897-ik év február 11-iki számának egy passzusára, hol »Cassius* álnév alatt így ír valaki: »ez ugyan (t. i. a közoktatás ügyének a vallási ügyektől való elválasztása) még csak a jövő zenéje, de azért úgy a kívánsághoz, valamint az argumentációhoz — úgy véljük — szívesen járul hozzá minden magyar tanító.« Hát bizony ebben van igaza; mert hogy az ilyen, nem épen kegyeletes elszólások sok részről falainak visszhangra és találnak halló fülekre, — az egész természetes. De hogy miért ? annak szintén megvan a maga oka. A protestantizmus ugyanis, mely saját kebelében még mindig jóval nagyobb áldozatot hoz a nevelés oltárára, mint az állam, — szintén igyekezik befolyását éreztetni és a felügyeletet gyakorolni iskolái felett. Erre meg kétségkívül a legalkalmasabb közege saját lelkésze. Ez a körülmény lesz aztán botránykő sok tanító szemében, mivel az megint emberi gyarlóságunkhoz tartozik, hogy felügyelet alatt állani nem szívesen szeretünk. És mikor a lelkész, ki a legtöbb helyen már hivatalából kifolyólag is, de meg intelligenciájánál fogva is, elnöke az iskolaszéknek, ebbeli jogait érvényesíteni próbálja, a mire különben felelősség terhe alatt utasítva is van: a zúgolódásnak és elégedetlenségnek egy újabb kútforrása nyilik meg. Olvastam én már, és pedig egy ma is élő fővárosi tanítónak a tollából: »A papnak semmi helye az iskolában; meg kell már valahára ettől a természetes ellenségétől — a paptól — szabadítani a tanítót«. Persze hogy tetszetős jelszó ez is; de hát ha bármely életpályán a felügyeletet gyakorló közeget úgy akarnánk tekinteni, mint természetes ellenséget, akkor ugyanám felfordult világot élnénk. Hát hogy, mint mindenütt a világon, emberi gyarlóságból, e téren is ne fordulhatna elő hatalommal való visszaélés, én azt nem állítom; de hogy ez általában így volna, — az ellen már tiltakozom. Egyesek hibája pedig még nem elég ok arra, hogy miatta egy egész testületet kelljen váddal illetni. Én valami különös okot az elégedetlenségre még a két kar javadalmazását illetőleg sem találok. Nálunk is, ott is van jó is, rosz is. De hát egy tanító már 18—20 éves korában élvezheti a teljes fizetést, míg a lelkészek közt szerencsésnek tarthatja magát az, a ki 30 éves kora előtt önálló hivatalba jutott. Pedig ez is valami ám! Aztán azt is bízvást kimondhatjuk, hogy a protestáns papság felének helyzete ma sem jobb, mint a tanítóké. Nem sokalljuk mi, sőt nagyon is kevésnek tartjuk azt a 400 forintra való kiegészítést; de azért azt is tudjuk, a kik e munkálatokban részt vettünk, hogy a legtöbb abból legalább is felér a mi leendő 600 forintos kiegészítésünkkel. Elismerjük mi azt is, hogy bizony nem volt az méltányos eljárás, hogy tanítóink az egyházi közalapból nem segélyeztettek; csakhogy talán azt is kimondhatjuk, hogy a segélyezésnek az egész gyakorlatban volt módja is tévesztett dolog volt. Az az elforgácsolt 40—50 forintnyi átlagos segítség pillanatnyi szükséget itt-ott talán enyhített, de maradandó nyomokat egyedül ott hagyott, hol a tőkesegélyezés volt igénybe véve. No de megszűnik most már ennek az ügynek is az odiózus volta. Ha mi is kapunk államsegélyt, egyetlen lelkész sem lesz többé a domesztikából segélyezve, — én legalább így tartom igazságosnak, — hanem csak az egyház, mint erkölcsi testület. Mi is tudnánk, valami nagyon keresni sem kellene, találni okot a panaszra, ha épen akarnánk. Hány pap van mi közöttünk, ki egyszersmind tanító is. És ezek, hiába teljesítik ugyanazokat a szolgálatokat, — államsegélyt nem kapnak. Sőt igen sok helyen még a khartalis tanítói fizetést sem élvezik a maga egészében. Legyen elég a tekintetben egy velem történt dologra hivatkozom a melyet nem farizeusi hánytorgatásból említek fel, csak annak igazolására, hogy mi a nevelés ügyében még erősen zsebbevágó áldozatok meghozásától sem szoktunk idegenkedni. Három év lefolyása alatt én 220 forintra értékelt tanítói fizetésből az egyház pénztárába, a tanítói lakás és iskola rendbehozására 300 o. é. forintot fizettem. Nálunk az efféle eset gyakori, ámde a tanítói kar részéről — megvallom — ilyesmit nem hallottam. Én azt hiszem, nem állítok valótlan dolgot, a mikor azt mondom, hogy nem az igazság lelke vezérli azokat, kik az egyházak lelkészei és tanítói közt a viszály tüzét szítják és keresik a bűnbakot. Hogy ezt egyháziasabb érzésű tanítóink is belátják és igyekeznek a már majdnem előálló űrt áthidalni — örömmel tapasztaljuk. Csak e napokban is két derék református tanító cikkéből olvastam e becses lapok hasábjain és más egyházi lapokban is, hogy ideje volna már ennek az áldástalan huzavonának végét szakítani és egyesült erővel törekedni a protestantizmusra váró nagy munka végrehajtására. Ugy, úgy! Ez a helyes és célhoz vezető út! Ne azt feszegessük, a mi elválaszt, de keressük azt, a mi egyesít bennünket! Egy református tanítónak sohasem szabad elfelednie, hogy a mi egyházunk érdeke teljesen azonos a magyar haza érdekével és nekünk mindenféle intézményünk magyar minden ízében. A midőn mi kölcsönös erővel működünk ennek az egyháznak a felvirágoztatására, ugyanakkor a magyar haza hamisítatlan érdekeinek is a szolgálatában állunk. Ne legyen köztünk ellenkezés az anyagi ügyek miatt sem ; a helyett adjunk inkább igazat a meseiró ama szavainak : >Qui sustinere non potest suum malum, alios inspiciat et discat t,olerantiam.« Tomor. Papp József.