Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-01-08 / 2. szám

kat, kik egyházi és iskolai — az akkori időkhöz képest elég jelentékeny — terheik három évszázados elviselésénél országos segélyre nem gondoltak, de a r. k. uralkodó államvallás mellett okszerűen nem is gondolhattak. De fájdalom! mi jelenkori utódok elhajoltunk hitbuzgó s áldozatkész elődeinktől. Lábra kapott már köztünk a semleges hitközöny, sőt a merev vallástalanság s a rideg felekezetnélküliség is. Egyházi és iskolai szükségleteink fedezésénél az államsegélyt hangoztatjuk s arra appellálunk; a mi jogos ugyan, sőt törvényes is, de egyh azias tekintetből inkább nélkülözendő volna, mert a milyen mérvben igénybe veszszük az államsegélyt, annak arányában csökkentjük a kipróbált régi egyháziasságot, vallásbeli szoros összetartozandóságot s magán és családi életünk vallásos bensőségét. Folyvást apasztjuk hitfelekezeti népiskoláinkat, melyek pedig egyházunknak alapkövei, s államosításukra nemzeti és politikai szempontból épen nincs szükség. Kétségtelen, hogy folyó századunk végső évtizedeiben helyzetünk s anyagi viszonyaink gyökeresen megváltoztak, lényegesen átalakultak. Az évszázadok óta nem élvezett független államisággal bekövetkezett súlyos, már csaknem elviselhetlen egyenes és közvetett állami adózás megnehezítette, sőt úgyszólván megbénította már az egyházi életet, s ma már ocla jutottunk, hogy az egyházi külön terhek viselése nem ment a zúgolódástól, sőt több helyen már gyülekezeteinket is megbontogatja s híveinket a felekezetnélküliség vagy a kevés adófizetéssel kecsegtető unitárizmus és papizmus karjaiba kergeti. A polgári társadalom minden rétegében elhatalmasodott anyagiasság, a mennyeiek helyett egyedül a földiek keresése, a közerkölcsiség tagadhatlan sülyedése, s ezzel kapcsolatosan az igazi vallásosságnak is átalános elhanyatlása komoly megfontolásra, s ezen országos bajt orvosolható ellenszerek halaszthatlan alkalmazására intenek bennünket; intik főképen államkormányunkat s polgári ós egyházi elöljáróságainkat. Itt az ideje, hogy különösen a magyar reformátusok visszatérjenek követendő jó példát mutató jámbor eleik elhagyott nyomdokaihoz. De hogy e visszatérés megtörténjék, legelső sorban az egyház vezetőinek kell munkába állaniok. Nekik kell szigorú gondot fordítaniok arra, hogy a serdülő nemzedék igazi nevelését mindeneknél előbbrevalónak tartsák s a gondos cura pastoralis mellett reá bírják a szülőket is, hogy már gyermekeikben s családi otthonaikban meggyökereztessék a vallásos érzést, a jó erkölcsök és a buzgó egyháziasság iránti fogékonyságot, hogy magok is igyekezzenek őseik nemes példáját mind a buzgó vallásosságban, mind az áldozatkészségben követni, s megérteni, hogy a mai kor fokozottabb igényei több áldozatot követelnek. A több áldozat kívánása mellett azonban ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a terheket arányosan, igazságosan oszszuk szét s könnyítsünk ott, a hol azok valóban elviselhetetlenek. Ha élni kívánunk s nem akarjuk, hogy egyházunk egyszerű és vagyonilag leggyengébb tagjai a viselhetetlen terhek alatt összeroskadjanak, vagy azok elöl menekülendők, egykázunkból ki ne váljanak, akkor legelső feladatunk egyházi teherviselésünk igazságos reformálása. Egyetemes konventünk megtette ugyan már ez irányban a kezdeményező lépéseket; de ez még nem elég. Ezt a reformot sürgősen keresztül is kell vinnünk, mert az idők szomorú jelei szinte fenyegetőleg intenek a sietésre. Félő, hogy a gondatlan és felületes kimutatások megtalálják akadályozni ennek sürgős keresztülvitelét, mint ahogy meggátolták most legközelebb a kongrua rendezését. Fordítsanak tehát mind a lelkészek, mind pedig az egyházi felsőbb hivatalos egyének nagy gondot arra, hogy a kért kimutatások idejében és a kívánalomnak megfelelőleg elkészüljenek, s miattuk ez a nagyfontosságú dolog hátramaradást ne szenvedjen ; mert minden késedelem valóságos veszedelem egyházunkra nézve. Az adózás reformálásán kívül azonban értsék meg kötelességüket egyházunk világi tagjai is, abban a tekintetben is, hogy nem elég csupán a kivetett terheket zúgolódás nélkül elhordozni, hanem követniök kellene őseik nemes példáját az egyházak és iskolák önzetlen ós önkéntes támogatásával is. Meg kellene érteniök e nemes kötelességet különösen azoknak, a kik egyházi életünk terén, mint hivatalviselők szeretnek szerepet játszani s a kiknek anyagi erejök meg is engedné, hogy önkéntes áldozatokat hozzanak, akár életökben, akár végrendeleti hagyományaikkal. Ne csak a reánk rótt terheket viseljük tehát zúgolódás nélkül, hanem Isten kegyelméből nyert világi javainkból hitfelekezeti szükségleteink fedezésére hozzunk áldozatokat is, s hitbuzgó eleinknek még általunkfis élvezett egyházi, iskolai és emberbaráti alapítványait s hagyományait necsak szóval emlegessük és magasztaljuk, hanem tehetségünkhöz képest szaporítani is igyekezzünk, hogy így a már sok helyen valóban kikerülhetlenné vált lelkészi és iskolai államsegélyt ez idő szerint is csökkenthessük, időjártával pedig, ha majdan a lelkiekben és földiekben is megerősödtünk, teljesen is nélkülözhessük. Tóth Lajos, ügyvéd, egybáztanácsos,