Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-04-02 / 14. szám

tekben növendékeinknek vallásos oktatása szintén első rangú, vagy talán még elsőbb rangú kérdésünk — hol keressék, kitől várják helyzetüknek javítását, jövőjüknek valamelyes biztosítását ? Az állam és községek nem törődnek velük ; legfeljebb — ott a hol — valami csekély tiszteletdíjat adnak munkájukért, de jövőjükre, családjukra nem gondolnak. Hát az ilyen alkalmazású vallástanáraink, a kik pedig rendes főgimnáziumi vallástanárok képesítésével azonos — s legtöbb esetben szintén nem valami selejtes lelkészi oklevél alapján választatnak s működnek anyaszentegyházunk érdekében — hova forduljanak segítségért s munkásságuk méltányolásáért ? Bizony, nem fordulhatnak másuva, mint az egyházhoz, melynek ügyét szolgálni ők is sorompóba állottak; épen olyan erővel, épen olyan lelkesedéssel, mint lelkipásztoraink. Úgyde mit tapasztalunk e tekintetben, akár a hivatalos egyház, akár egyes lelkészeink részéről? Azt, a mi felett panaszkodik — és méltán — Keresztesi Samu is (Prot. Egyh. s Isk. L. f. é. 8 sz.), hogy a megválasztott, tehát állandó álláson levő katekhetákat nem tekinti lelkésznek sem egyik, sem másik. De hát miért nem ? Épen ez a megfejthetlen kérdés én előttem. Nem tesznek azok akár az egyetemes egyháznak, akár egyik-másik egyházunknak annyi szolgálatot, mint egy 300—400 lelket vezérlő lelkipásztor? Nem érdemlik azok, akár a hivatalos egyháztól, hogy lelkészeknek nevezze, akár egyik-másik nagy gyülekezet lelkészétől, hogy tiszttársainak tekintse azokat a vele egyenlő oklevéllel működő embereket, a kik neki nélkülözhetlen munkatársai; nevelvén gyülekezetének gyermek és ifjú seregét a Úr félelmében, az evangéliom szellemében, s így mintegy alapot vetvén neki az ő saját munkájához ?! Vagy mert nem a gyülekezet egyeteme, hanem csak az egyháztanács választotta ?! Hát kevesebb értékű egy kisebb számú, de értelmileg magasabb fokon álló egyháztanácsnak a bizalma, mint a nagy közönségé? Én nem merném ezt állítani. Nem régiben hallottam, hogy egy tehintélyes egyházunk tanácsa megválasztván az ő katekhetáit, felvettetett a választó gyűlésben egyik egyháztanácsos által az a kérdés, hogy vájjon úgy választassanak-e az illetők, hogy a lelkészi gyámegyesületnek is tagjai lehessenek ? Nagy egyhangúsággal hangzott a kérdésre a tanácsban a közvélemény: természetesen! Tehát akkor rendes lelkészeknek kell őket tekintenünk, — mondották egyesek. De már ez ellen a jelen levő lelkész úr aztán tiltakozott. És tiltakozásának lett is foganatja, mert az illetők ma is ott vannak a kápláni lisztában, a hol pedig csak névleg és nem tényleg szerepelnek, a mennyiben püspöki rendelkezés alatt nem állának, s állásuktól csak fegyelmi eljárás utján mozdíthatók el, ép úgy, mint bármely gyülekezet lelkésze. Hát azt kérdem én teljes tisztelettel — s kérdhetik az illetők is, fontos kötelességük teljesítésének tudatában önérzettel: -— hogy ugyan csorbát ütne-e az bármely illustris egyházunk, illustris lelkészének nimbusán, ha az ő oldala mellett működő, az ő munkája terhében osztozó s vele egy alapon (lelkészi képesítésen) álló katekheta, esetleg valaki által tisztelendő lelkész úrnak neveztetnék? ! Avagy bánthatná-e, vagy megkisebbítené-e az ő tekintélyét, ha az a tiszteletes férfiú, (talán némelyik már nem is olyan ifjú !) vele az egyháztanácsban, egyházmegyei gyűlésen, esetleg a tanügyi bizottságban egy teremben ülne és szerezné tapasztalatait mindezen helyeken, vagy igyekeznék a már szerzetteket érvényesíteni; s mindezen tanácskozásokból aztán új ingert, új lelkesedést vinne ki napi munkájához?! Én azt hiszem hogy nem! De hogy gyülekezetünk tagjaira az a tapasztalat, mely szerint látná, hogy az ő vallásoktatóját — nyilván munkájának nagy jelentősége miatt — megbecsüli a hivatalos egyház is, jó hatással lehetne: ezt meg aztán készséggel elhiszem. Olyan véleményt is hallottam egy tekintélyes és méltán nagyrabecsült lelkész ajkáról, hogy a vallásoktatás még magában nem elég alap és jogcím (lelkészi oklevél alapján végzett vallásoktatásról van itt is szó), hogy valaki lelkésznek tarthassa magát; kötelezni kell hát katekhetáinkat lelkészi szolgálatra is, hogy a segédlelkészek névsorában megtarthatók legyenek. Hát itt is kérdem kellő tisztelettel, de egyszersmint szeretett egyházam igaz érdekéért dobogó szívvel : a vallásoktatás nem lelkészi funkció ?! Nem ugyanazt végzi a lelkipásztor a katedrában, — bár magasabb fokon és szélesebb alapokon, — az élet nagy iskolájában járók előtt, mint a mit a hit és erkölcs oktatója a tanteremben?! Ha eddig elnéztünk is az efféle vélemények felett s megengedhetőnek tartottuk egyesek — itt-ott talán lelkészek — részéről is, hogy a vallásos oktatást másod- vagy harmadrendű kérdésnek tekintsék ; lehet-e ezt napjainkban továbbra is így hagynunk, a mikor szinte szállóigéjévé lett hivatalos és nem hivatalos ajkaknak vallásoktatásunk fontossága, s egyházunknak életben maradását (mert hódításra egyelőre szinte gondolni sem merünk) leginkább ettől várják ?! Nem modom én, hogy ne végezzen a hitoktató úgynevezett lelkészi szolgálatot is, ha ideje engedi, ambíciója készti. Még azt sem mondom, hogy ne kötelezzük őt ilynemű szolgálat teljesítésére is, ha az egyháznak igazi érdeke úgy kivánja (hiszen egy lelkész pályát végzett embernek nem szabad válogatnia az Úr szolgálatának különböző eszközeiben). De itt két dologra aztán mégis vigyázznnk. Gondoljuk meg ugyanis először mindig azt, hogy az a vallásoktató, midőn hetenkint 16—20 órán át tanít, esetleg konfirmációi oktatást is teljesít, már akkor egy egész ember munkáját végzi, melyért magáért is megérdemli a mindennapi kenyeret, s nem szükséges azt neki még valamivel külön is megszolgálnia ; és megérdemli — különösen ha egész lélekkel végzi munkáját — hogy a kötelesség teljesítése után felmaradt szabad idejét nyugalomra s talán önlelkének épülésére fordítsa. Legyünk vigyázók másodszor arra is, hogy soha se kényszerítsúk vallásoktatóinkat lelkészi szolgálatra, olyan indokolással, hogy ezzel mentik csak meg lelkészi jellegüket; mert mire alkalmasabb az ilyen felfogás, mint arra, hogy épen a vallástanítással foglalkozók lelkében feltámadjon