Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-04-02 / 14. szám

az a kérdés, hogy hát tulajdonképen csakugyan olyan fontos-e az ő működésük, mindenapi munkájuk, mint a melyennek elöljárói állítják ? Pedig mentsen Isten benőnket az efféle gondolatnak csak megfogamzásától is! Akad a vallásoktatónak az iskola falain kívül is tennivalója! Ott vannak a gyermek és ifjúsági istentiszteletek! Mily szép munkatér, mily kies mező és mennyire beleillik tulajdonképeni hivatásának keretébe is! Folytatni az istenházában azt a munkát, melyet az iskolában elhagytunk ; életet önteni, lelket lehelni az iskola poros levegőjében csak félig feldolgozott, kemény, néha száraz anyagba: mily lelketemelő és gyümölcsöt hozó foglalkozás egy hivatását felfogó és munkájában kellőleg méltányolt vallásoktató részére ! És itt aztán már igazán munkatársává válik a lelkipásztornak; mintegy jobbkezeként áll oldala mellett, kézen vezetve adván át neki az igazságért szomjúhozó, a vallás boldogító áldását már érezni kezdő, erkölcsileg még tiszta, de az erkölcsi fogalmak iránt már érzékeny, Istent félő és tisztelő, az egyházszeretet drága magvainak csiráját már szívükben hordozó ifjú növendéksereget. így képzelek én el egy vallásoktatót az Ő magasztos munkájában, anyagi és erkölcsi elismerés kíséretében, a lelkipásztor igazi munkatársának, valódi jobbkezének, — magát is igazi lelkésznek. De hát — fájdalom — nem így van! A mai viszonyok csak arra valók, hogy azok az ifjú Timotheusok a kik tudós és lelkes tanáraiktól maguk is lelkesedést merítve, a legnemesebb indulatoktól vezettetve léptek ki az éleibe s életpályájuk esetleg — akár szívüknek iránytűje után. akár a sors szele által hajtatva — a vallástanítás kikötőjében vetett horgonyt: pár esztendei lelkes bár, de még csak kísérletező munkásság után, egy egészéletet megmérgező csalódással gazdagon, reményeik teljesülésében pedig szegényen menekülnek — ha ugyan még menekülhetnek — az egyháznak gyengén védő szárnyai alól oda, a hol több elismerésben és több gondoskodásban részesülnek feljebbvalóik részéről munkájuk után. Menekülnek sokszor épen azok, a kikben elegenő erő lelt volna arra is, hogy vallástanításunk ügyének kiválóbb szolgálatot is tegyenek. Pedig bizony nem olyan sokan vagyunk, hogy mindannyiunkra szükség ne volna! Hát bizony olyan bajok ezek, melyeken okvetlenül és gyorsan kell segítenünk, ha azt akarjuk, hogy vallástanításunk bármely fokon ne csak egyes kezdő embereknek kísérletező szárnypróbálgatása, avagy sokszor csak grádusa, hanem a kipróbált férfierő alapos munkája legyen, melyhez nem pár esztendő, hanem egy teljes emberi élet szükséges. S talán vallástanításunk, illetve vallásnevelésünk komolysága és fontossága meg is érdemli, hogy egy egész életet szenteljünk reá ? !... Nem volt szándékom a részletekbe bocsátkozni annak kimutatásánál, hogy mit kell tennie egyházunknak vallástanításunk érdekében a jelzett irányban. Inkább csak arra akartam rámutatni, hogy mit nem teszünk meg, a mit egy kis jóindulattal, méltényossággal, itt-ott talán az egyéni képzelt érdekeknek háttérbe szorításával, — meg egy kis életrevaló politikával könnyű szerrel megtehetnénk addig is, míg egyházi törvényhozás útján tisztázhatnánk a helyzetet; — mert azt hiszem, hogy a legközelebbi jövőben már ez elől sem lehet kitérnünk — anyaszentegyházunk igazi érdekében. Oda állítom én ezt a kérdést: katekhetáink jogi helyzetének tisztázását még a fizetésrendezés elébe is, abban az erős meggyőződésben, hogv a mikor egyházunk az ő vallástanítással foglalkozó szolgáit megbecsüli, ugyanakkor önmagát becsüli meg s magának teszi a legnagyobb szolgálatot. Természetes, hogy ezután mindjárt komoly megfontolás tárgyát kell hogy képezze a kérdésnek anyagi oldala is. Itt aztán én is azt«mondom, hogy addig is, míg messzebb menő intézkedéseket tehetnénk (pl. a nyugdíj késdését valahogy megoldhatnánk), adjunk mindenütt, legalább a rendszeres állomáson levő katekhetáinknak annyi fizetést, a megfelelő korpótlékokkal, mint a mennyi van a kezdő rendes gimn. tanárnak. Hiszen tesznek a katekheták mindenütt egyházunknak annyi szolgálatot, mint a gimn. professzorok ; tanulmányaik is igénybe vesznek épen anyi időt, mint gimn. tanárnak az ő pályájának megfutása; rendesen együtt is élnek velük ugyanazon társadalomban (s kívánatos is, hogy ott éljenek), ugyanazon megélhetési — városi — viszonyok között. A hol pedig még nincs, de a körülmények követelik, szervezzünk mindenütt állandó katekhetai állásokat! Mit is tehetnénk ennél a mai viszonyok között egyházunkjavára üdvössebbet, különösen nagyobb városainkban, a hol mindenütt szinte lét harcát kell megvívnunk a hatalmasan előre nyomuló róm. kath. felekezettel, mely nagy apparátussal s jól szervezett hadsereggel dolgozik mindenütt anyaszentegyházunk megrontására?! Mit tehetnénk különösen ott, a hol népiskoláinkat — ezen mindenkor erős várainkat — is feladtuk, akár az államnak, akár a községnek?,! Ily helyeken az erkölcsi felelősségnek szinte terhes súlya nehezedik egyházi elöljáróságaink vállaira, mely elől kitérni napjainkban már a mikor szinte a politikai viszonyok is egyházunk érdeke ellen látszanak formálódni, könnyen kiszámítható veszedelem nélkül nem lehet Távol minden személyi vonatkozástól avagy célzástól — ne is keressen ilyet szenki soraimban, sem azok háta megett, — egyedül egyházunk jól felfogott érdekében láttam szükségesnek ezeket elmondani, melyeket velem együtt — hiszem — mások is éreznek Egyházunk jövőjének meggondolása s a szeretet lelke vezéreljen mindnyájunkat; vezérelje különösen intéző köreinket és férfiainkat ezen a téren is. Többet használ ez az ügynek a hatalom minden parancsszavánal, ez magában csak szolgákat és robotmunkásokat nevel, az pedig meleget ad a szívnek, erőt a léleknek, — s erre van nekünk különösen szükségünk napjainkban ! Kiss Zsigmond. vallástanár,