Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-03-26 / 13. szám

nyereket, adá a tanítványoknak, azok pedig a a sokaságnak. Es evének mindnyájan ós meg elégedének, és felszedék a maradék darabokat, tizenkét teli kosárral.® Jézusnak sok követője volt nálunk is, váro­sokban és falvakban egyaránt, a kik nem saj­nálták fáradságukat egykoron a pusztába is követni a Mestert, mert az gyógyít, vigasztal, megelevenít. Hejh ! pedig, de sokszor elhunyt felettük a nap; de sokszor szakadt rájuk az éj sötétje, s még se maradtak el mellőle. Hányszor borult el az evangélium követőinek napja; hány éjszakának sötét árnya alatt pusztított az ellen­ség soraink között: s Jézus követőinek száma még se fogyott, sőt inkább szaporodott. Most ezeknél hatalmasabb ellenség támadt szembe velünk. Puszta hely ez, — szegényes is, a merre járunk, — sóhajtják lépten-nyomon az aggódó tanítványok. A tömeg nagy, éhes; mit adjunk neki ? Éhesek a lelkek. Megelégülóst ke­resnek. Lépten-nyomon találkozunk a kutatók csa­patával, kik keresik a helyeket, a hol megelé­gíttetnének. Éhesek a lelkek annyira, hogy még a tisztátalan ételtől sem riadnak vissza. Az, hogy manapság nincs az a képtelen babona, nincs az a szertelen theória, a mit egy nagy csomó em­ber mohón ne sietne lelke táplálékaként venni, nem ezt jelenti-e? Lázas sietséggel tömik ma­gukba az emberek az úton-útfélen talált hulla­dékot is, csakhogy az éhség csillapuljon. Éhesek a lelkek. Mi, a csüggedező tanítványok pedig kül­dözzük őket a szomszéd falvakba : a tudomány, a filozófia, az eszthetika, a természettan, a csilla­gászat, az élettan, a régiségtan, s nem tudom ón még milyen nevű ismeretek városaiba és fal­vaiba, hogy vegyenek maguknak eleséget. Pedig, ha nem biztatnánk is őket: mennek a maguk ösztöne után. Nem ón találtam ki pedig ezt, hanem az a sok panasz, az a sok kiáltó sta­tisztikai adat, a mely hétről-hétre napvilágot lát egyházi lapjainkban : ezek beszélik, hogy már is sokan vannak, a kik a fennebb nevezett szom­széd községekbe mentek, hogy lelkük éhségét és szomját megolthassák. Még többen vannak pedig útban arra felé. Mi pedig, az Istennek szolgái, sóhajtozunk nagy búsan, mert azt hisz­szük, hogy nincs mit adnunk nekik 1 Mert azzal a szerény öt kenyérrel, meg két halacskával ; a szegényes, ósdi, eszmeköróre szűk, fogalmaiban nem modern és nem tudományos Bibliával hogy is tudnánk jól tartani ennyi millió lelket?! így sopánkodva engedjük őket táplálék nélkül menni tova, s már csöndesen bele is nyugszunk, hogy annak így kell lenni ; — el kell menniök. Né­melyek ki is számították már, mikor fogyunk el egészen! y)Nem kell elmenniök« — ezt mondja az Úr — »Adjatok ti nekik enniök.« Ezt mondja nekünk nap nap után. És mi is csodálkozva nézünk reá, és kételkedve mondogatjuk : »Nincsen több öt kenyerünknél és két halunknál.« Pedig tiszta világos, isteni rendelés íme, hogy a kik valaha Jézushoz jöttek, azoknak nem kell elmenniök az éhség miatt. Abból adjunk nekik, a mink van, ha még olyan kicsinynek látszik is az, s ha még olyan csekélynek állítják is azt. Micsoda hatalmas szó ez : nem kell elmen­niök,.— ne féljetek. Nem vagyunk rászorulva a szomszéd falvak gazdagságára, élelmére. Abból megelégülhet mindenki, a mi nálunk vagyon. Azok a megszegett kenyerek, melyek felett Krisztus imádkozott, a mi kezünkben vannak. Abból adjatok. Áldott kenyerek azok ! Ne féljen attól senki, hogy valaha elfogyjon kezéből. Csak azt ne felejtsük, hogy abból adjunk, a melyik felett Jézus imádkozott. Nem igaz az, hogy nem tudnánk megelé­gíteni az embereket, s hogy az éhes lelkeknek tőlünk távozniok kellene. Nem igaz az, hogy a keresztyénség nem képes már kielégíteni a lelkeket. Nem igaz az, hogy a keresztyén igazságok nem volnának elég nagyok, nem lennének elegendők a lelkek meg­elógitésére. Az a szentelt kenyér, az Istennek áldott igéje, nálunk vagyon. És ha látszólag ki­csiny is; de soha el nem fogyó. Sőt mennél inkább igyekszünk szótosztani, annál nagyobb lesz a maradék, a mit összeszedhetünk. Mennél szélesebb körben terjeszted az igazságot, szere­tetet: annál több szívből fog az visszasugározni reád. Mennél több darabra töröcl az öt kenye­reket: annál több lesz a tizenkét kosarak száma, a melyek megmaradnak neked. Nem is tudjuk mi azt, mekkora kincs az Isten igéje. Soha el nem fogyó, örök tőke ; ki­apadhatatlan forrás; erőknek ós hatalmasságok­nak kútfeje. Mennyei kenyér ós mennyei ital, a melyből ha valaki eszik és iszik : soha többé meg nem éhezik s meg nem szomjúhozik. A tudomány, művészet, hatalom, gyönyör dúsan rakott tárházai, hová oly szívesen megyeri az éhező lélek : mind kimeríthetők, mert véges, földi dolgokkal telvék. Az Isten igéje peclig soha el nem fogy; mert élő, mert végtelen, mert örök, mert isteni. És mi mégis a mi balga kételyeinkkel, föld­höz kapkodásunkban hányszor hiszszük, hogy amazokból kell megelégíttetnünk, míg emezt hi­tetlenül forgatjuk kezeink között. Pedig az Úr már annyiszor, — még mindig — megszégyenítő kételkedő, kicsinyhitű tanítványait, ós mi még 25 >

Next

/
Oldalképek
Tartalom